"Nem először történik, hogy a felmondásomon töprengek"

Angliában élő ápolónő szerzőnk munkája sok szép, magasztos pillanatát osztotta már meg wnm-mel. De sosem titkolta hivatása nehézségeit, sziszifuszi küzdelmeit, olykor a bürokrácia és a feudális viszonyok miatti tehetetlen vergődését. Most egy olyan napról mesél, amely mindannyiunk számára világossá teszi, hogy a nővérek munkája mennyi mindenről szól még amellett, hogy gondozzák a betegeket, és hogy mekkora felelősséget cipelnek nap mint nap, akik ezt a szakmát választják, főként, ha szívvel-lélekkel csinálják. Molnár Lamos Krisztina írása a wmn.hu-n.

Állnak a lovak a mezőn, az esőkabát rajtuk maradt. Viccesen néznek ki, még akkor is, ha az ember belátja, hogy a szabadban tartott jószágoknak jár a védelem. Mosolyogni kell rajtuk.

Nézegetem hát az orkánkabátos lovakat, miközben a munkahelyemre tartok, ezúttal a kötelező tréningre. Tréning van itt mindig mindenért, évente legalább kétszer-háromszor, szakmai továbbképzés és szinten tartó tanulmányi napok. A mai egy borzalom, a Kaizen-módszerről szól, rendszerezés-elmélet, és a meglévő standard gyakorlati alkalmazása. Nem az erősségem, finoman szólva.

Éjszakás voltam két napja, bóbiskolok

Az előadók rendkívül szenvedélyesek, látszik rajtuk, hogy rajonganak a tantárgyaikért, és megpróbálják élvezhetővé tenni azt, ami sokunk számára soha nem volna az. A magasabb, vékony, szőke hölgy nyakán, a tarkója közelében egy zöld dió nagyságú lipóma van. Rövid a haja, nem takarja semmi. Az első tíz percben veszem észre, és onnantól kezdve sajnos folyamatosan azon gondolkodom, hogyan lehetne eltávolítani a daganatot. Elméletben meg is operálom néhányszor szegény asszonyt, a szakma szabályainak megfelelően persze. Legalábbis akkor, amikor a nyitott szemmel való szundikálásomból felriadok. A műtéti technikám olyan szintre fejlődik a nap végére, hogy talán még a szikét is a kezembe adnák a kollégák.

Éjszakás voltam, mondom, és állt a bál megint, amiben most már semmi meglepő nincs. Normálissá vált az osztályon és a kórházban is a tébolyközeli túlterheltség.

Tél vége van.

Átadáskor a fiatal spanyol nővér közli, hogy a hetesből a beteg eltűnt délelőtt, és hiába keresték. Felhúzom a szemöldököm. Ne aggódjak, mondja Olga, a vezetőség tud az esetről, és az asszony ágyát fenntartották, hátha előkerül még. De már a rendőrség keresi. A 42 éves nőbeteg súlyos kábítószerfüggő, egészen pontosan heroinista, és szepszissel került be hozzánk pár hete. Nem zavart sok vizet, rendszerint összegömbölyödve aludt az ágyában, vagy gondterhelt arccal, gyors léptekkel ment le dohányozni az udvarra. Katéter volt a karjában, lévén, hogy már alig lehetett vénát szúrni neki, és nagy dózisú antibiotikumra volt szüksége.

Az egyik kolléga szerint nem csupán dohányozni járt le a kertbe, hanem valószínűleg drogozni is, amihez pont kapóra jött neki a tartós használatú vénakanül. Ezt a feltételezést én nehezen támasztottam volna alá, mert Brenda mindig időben, elég gyorsan visszajött az osztályra, és nem látszott rajta semmi különleges változás. A papírt is aláírta, hogy részt vesz egy leszoktatást segítő rehabilitációs programban, és Methadont kap, hogy az elvonási tüneteit csökkentsük. Aznap kapta meg az első adagot. A nappalos nővér szerint reggel kicsit feszültnek tűnt. Sokat telefonált, nem tudni, kivel beszélt. Azután lement az udvarra, és onnan nem tért vissza.

Hát ez remek – dörmögök az orrom alatt… És nemcsak azért feszülök be a hír hallatán, mert az eltűnésével a beteg mérhetetlen papírmunkát, adminisztrációt zúdított a nyakunkba, hanem azért is, mert egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Brenda élve előkerül majd. A csonttá soványodott testét, a lila foltos végtagjait, a sápadt arcát és a beesett szemét látom magam előtt, ahogy az éjjeliszekrényén hagyott tárgyakat nézem.

Sminkkészlet, körömlakk, hajkefe és tükör. Cigarettapapír és a zacskóból kiszóródott dohány. Néhány magazin és összegyűrt papír zsebkendő. Brenda mindig fázott, fürdőköpenyben és vastag plüss zoknival a lábán aludt a kórházi pléd alatt. Odakint pedig, ha kora tavasz van is, de még éppen elég hideg.

Az osztályátadás simán zajlik, a két fiatal nővér, akivel dolgozom, mégis kicsit riadt tekintettel áll a pultnál, míg a beosztást megcsinálom. Nem értem a riadalmukat, úgy tűnik, hogy az én hetedik érzékem még szundikál, nem gyanítok semmi rosszat. A hetes kórterembe, ahonnan a beteg hiányzik, a szorgalmasabb lányt küldöm, mert van ott néhány műtét után lábadozó, a négyesbe pedig a kicsit lassabb, de kedvesebb lány megy, mellé kerül a segédápoló.

Ott, a négyesben az idős nénikék vannak, többnyire ortopédiai betegek, elesettek, zavartak. Mindössze két üres ágyunk van, és három beteg várakozik a klinikai szobában, vizsgálatra várva. Az ügyeletes orvos kiléte hosszú ideig zsákbamacska marad, ugyanis a doktor nem hív vissza, nem is jelenik meg az osztályon. Fogalmam sincs este tízig, hogy kivel van dolgom. Akkor feltűnik egy fejkendős, tétova fiatal nő. Fanfárok zengenek, – mármint a lelkemben, – végre talán sínen vagyunk, elrendeződik az osztály. De ez a remény sem tart sokáig. Két beteg vizsgálata után a doktornő megint eltűnik.

További részletek a cikkben.