„Nem én vagyok különleges, hanem az, amit végigvittem”

Stekler Dávidot otthagyták a szülei abban a szabolcsi kórházban, ahol megszületett. Első húsz évét beárnyékolta a működésképtelen gyermekvédelem, onnan kikerülve viszont hajléktalanná vált. Ám ezután az élete elkezdett felfelé ívelni – leérettségizett, diplomát szerzett, ma pedig már egy családsegítőnél dolgozik, és a gyermekvédelemben önkénteskedik. A 24.hu bemutatja az akadályokat nem ismerő fiatal nem mindennapi történetét.

A legsötétebb időszak? Azt nem fogom elmondani. Nem szeretném. A másodikat elmondom. Az elég közel van ahhoz. Óvoda. Anyák napja. A nevelőszülő valamiért nem tudott eljönni. Akkor éreztem először azt, hogy én nem vagyok ugyanolyan, mint a többi gyerek. Ott, akkor nőttem fel. Olyan érzést éltem át, amit egy gyereknek nem lenne szabad. Bezártam. Éreztem, hogy »igen, én árva vagyok«.

Stekler Dávid életét fiatal kora ellenére nehéz lenne egyetlen összetett mondatban összefoglalni. Sőt, rengeteg összetett mondattal sem könnyű feladat. Élete egy szabolcsi kórházban indult – otthagyták a vérszerinti szülei, akiket máig nem ismer. Állami gondozásba került, csecsemőotthonból gyermekotthonba, majd nevelőszülőkhöz – azaz sosem fogadták örökbe. Elkezdhetnénk taglalni, mennyire nehéz volt – de a fenti idézet elegendő a megértéséhez.

Dávid kikerülve az állami gondozásból hajléktalan lett. Átmeneti szállón lakott, munka mellett próbálta folytatni a korábban félbehagyott középiskolát. A szállón megismerkedett egy szociális munkással, aki olyat tett vele, mint az életében korában senki:hitt benne.Így aztán sikeresen leérettségizett, majd jelentkezett a felsőoktatásba, nemrég pedig sikeresen el is végezte az egyetemet.

A szociálpedagógus diploma megszerzése után Budapestre költözött egy albérletbe, munkába állt – egy család- és gyermekjóléti szolgálatnál dolgozik családsegítőként –, emellett egy gyermekotthonban és egy lakásotthonban is önkénteskedik, írja a 24.hu.