Neveletlen, beteg, vagy normális a hiperaktív gyerek?

Aki nem képes beilleszkedni, alkalmazkodni és egy helyben megülni, azt hamar kiveti a magyar iskolarendszer. A szülők tűrőképességétől is függ, hogy mi lesz a sorsa a gyereknek, aki nem hajlandó betartani a szabályokat. Milyen arányban vannak jelen az iskolában a szaknyelven AHDH-sok? Mi van, ha kimondják valakiről, hogy hiperaktív? Miért nem jó a hátsó padba zavarni az ilyen gyerekeket? – olvasható a hvg.hu oldalon.

„Egy egész élet nem elég ahhoz, hogy kiizzadjuk magunkból azt a rabszolgát, akivé az iskola tett bennünket" – ezt Csehov mondta, és a 19. századi orosz iskolarendszerre értette, de Vekerdy Tamás pszichológus szerint ma is igaz. Ezt főleg azok értik, akik nehezen birkóznak meg a poroszos követelményekkel, nem tudnak engedelmeskedni a tanároknak, és nem tudnak megülni a fenekükön egy percig. A pszichológia nyelvén őket ADHD-soknak hívják, azaz figyelemhiányos hiperaktívitás-zavarban szenvedőknek.

Az utóbbi években elterjedt elnevezés és diagnózis az örökmozgó, türelmetlen, figyelmetlen, esetleg agresszív gyerekeket jelöli, akiket régen egyszerűen neveletlennek és rossznak hívtak; ha nagyon súlyos volt a helyzet, a kezelhetetleneket kirekesztették, elkallódásuk az egyéniségük tragédiájává is válhatott, de manapság a pszichológiai körülhatárolás ellenére sincsenek könnyű helyzetben. Sem ők, sem szüleik.

Az MTA TK Szociológiai Intézet Egészségszociológia, Egészségpolitika Kutatóműhelyének előadóterme csütörtökön dugig megtelt – főleg nőkkel, ahol az ADHD-ról beszélgettek a meghívott szakemberekkel: Vekerdy mellett Kovács Ferenc pszichiáterrel, továbbá érintett szülőkkel és olyan felnőttekkel, akik ezzel a betegségként nehezen körülhatárolható szindrómával küszködtek gyerekkorukban.

A meghívóban ez állt: Neveletlen vagy beteg? – de útközben rájöttek a szervezők, hogy a negatív jelzők és a pejoratív kérdésfelvetés már eleve problémás. Mert miért lenne különb az a gyerek, aki 6-7 évesen 45 percet nyugton tud ülni, és engedelmeskedik, bármit mondanak neki, attól, aki inkább felfedezné a világot, rácsodálkozik az iskolateremben repkedő lényekre, az asztal alatti világot izgalmasabbnak találja, mint a pad fölöttit, és a legszívesebben egész nap rohangálna?

Nem gyerekközpontú, hanem tantervközpontú az iskolarendszerünk – szögezi le Vekerdy. Nincs kooperatív tanulás és differenciálás az állami iskolákban, a módszerek elavultak. Jobban feltalálnák magukat a hiperaktívak egy olyan közegben, ahol például engedélyezett, hogy a diákok súgjanak egymásnak (a „betegség" egyik jele, hogy a gyerek mindenkinél előbb akarja mondani a választ), miközben megtanulhatnak együttműködni is, vagy hogy puskázzanak, más néven: tágítsák ismereteiket a válaszokat keresve, például fellapozva a szakirodalmat. Ez ugyancsak kielégítené a kötöttségektől és egy helyben üléstől szenvedő gyerek igényeit. Ha pedig valaki nagyon fészkelődik, akkor azzal is le lehet vezetni az energiáit, hogy kiküldik a teremből. Nem azért, hogy megbüntessék, hanem hogy végezzen el egy feladatot. Ehelyett azonban mi történik: inkább hátraküldik az eleven gyereket a szamárpadba, hogy ne zavarja az eminenseket, a jókislányokat és a példás magatartásúakat a tanulásban. Már itt elrontják a tanárok: épp hogy az első sorba kellene ülnie egy figyelemzavaros diáknak, hogy folyamatosan meglegyen a szemkontatkus, és megkapja a kellő figyelmet – mondja a szakember.

De joggal kérdezheti a tanár, hogy hol a határ? A csapkodó, verekedő, állandóan szembeszegülő diákot meddig lehet tolerálni és hagyni tombolni? A diagnózis szerint mi alapján lehet elkülöníteni azt a gyereket, aki csupán figyelemre éhes, attól, akinek akár genetikailag és neuropszichológiailag komoly zavarai vannak?

Kovács Ferenc pszichiáter szerint nem betegség az ADHD, hanem „olyanság". Van viszont betegségi kódja, mert e szerint lehet finanszírozni az egészségügyben.

Mihez kezd egy gyerek, akiről kimondják, hogy ADHD-s? És mit csinál a szülő? Örül, mert kiderült, hogy nem is rossz, csak különleges? Egy érintett szülő szerint ugyanolyan stigmata a hiperaktivitást kimondó diagnózis, mintha elkönyvelik a gyereket rossznak. Valaki más viszont arról számol be, hogy igenis megkönnyebbülés, ha orvosilag is kimondják, mert azok után megkaphatja a megfelelő terápiát a gyerek.

Kovács Ferenc szerint pedig csakis a tanár és szülő tűrőképességétől függ, hogy mi lesz a sorsa. Főleg a „reál" karrierépítésben jelenthet gondot, ha valaki ADHD-s, a művészeti ágakban sikeresen érvényesülhetnek az izgő-mozgók. Kérdés, hogy hiába lesz egy hiperaktív gyerekből később zseniális festő, mit csinál, ha be kell vallania az adót, vagy hogy viselkedik, ha tíz percnél tovább kell sorban állni az orvosnál vagy a boltban? A szindróma ugyanis ezekben a hétköznapi élethelyzetekben ugyanúgy felszínre kerül és komoly problémákat okozhat. Attól, hogy valaki az alkalmazkodás, a beilleszkedés és az integráció helyett az autonómiát választja, még nem jelenti azt, hogy így boldogulni is fog.