Össznépi kritika zúdul a karantént elhagyó idősekre

A társadalom nem ebben az időszakban kezdett előítéletesen viselkedni az idős emberekkel szemben, a világjárványt kísérő helyzet bizonytalansága ezt csak felfokozza. Tisza Kata, a népszerű író és öregedéskutató coach írása a hvg.hu portálon.

Ezekben a napokban, hetekben, hónapokban élet-halál a kérdése, hogy az idősek maradjanak otthon, biztonságban, és aki marad, annak jár a jóindulat, aki azonban a rubrikáját elhagyja, kiesik a jóindulatból. És mivel a helyzet, a világjárványtól való félelem magas frusztrációjú, ezért az idősek gyakran brutális kiosztást kapnak.

Nyilvánvalóan a sztereotípia nem differenciál, tehát nem nézi, hogy az illető milyen kontextusban „nem maradt a helyén”. Munkába sietett, mert valahol épp munkaerő hiányában létfontosságú feladatot tölt be, vagy egy még nála is idősebb másiknak siet segítségére, vagy teljesen magára maradt, nincs az adott lakóhelyen segítője, és vagy éhen hal vagy kiszolgálja magát, vagy egyszerűen csak a magánytól retteg, vagy egészségügyi sétát tart, vagy a probléma nem volt teljesen világosan kommunikálva, vagy tényleg renitenciából ignorálja a társadalom kérését.

Nem tudjuk persze, hanem az adott feszültség azonnal robban a célcsoportra, ami mivel ambivalens mechanizmus, a jóindulatú féltéstől a kioktatáson át a teljességgel méltatlan és megalázó kirekesztésig minden formája előfordul. Nem az üzenettel van ez esetben gond, hanem annak formájával: a nénizés, bácsizás infantilizál, a többi formula olykor egyenesen gyűlöletbeszédet idéz, ami elfogadhatatlan, és emberek tömegeinek önbecsülésébe gázol.

Ez a bánásmód csak erősíti a fennálló előítéleteket, és kiélezi a meglévő feszültségeket, ami persze ezáltal kontraproduktív lehet, és ellenállást szül. A társadalom, amely eddig végletesen félretette az idős embert, most hirtelen úgy tesz a felszínen, mintha aggódna érte, valójában ingerült, és bűnbakká teszi. Máris nem a megoldáson dolgozunk közösen, hanem egy egymást blokkoló viszály közepében találjuk magunkat.