Egy ausztrál nővér, miközben halálos betegeket ápolt, feljegyezte, mit bánnak meg halálos ágyukon.
A leggyakoribb haldoklói megbánásokról könyv is készült, néhányat pedig a Guardian is lehozott – olvasható a HVG – online oldalán.
Bronnie Ware ausztrál nővér több évig dolgozott palliatív ellátást – a már nem gyógyítható betegek szenvedéseinek megkönnyítését – nyújtó intézetben, és főleg olyan betegekkel került kapcsolatba, akiknek már csak néhány hetük volt hátra. A nővér blogban írta le tapasztalatait, ami most könyv formájában – The Top Five Regrets of the Dying (Az öt leggyakoribb dolog, amit a haldoklók megbánnak) – is megjelenik.
A nővér úgy véli, mások is tanulhatnak ezekből az életvégi bölcsességekből, mert bámulatos az a tisztánlátás, ami a haldokló betegeknél tapasztalható. Elgondolkodtató az is, hogy amikor megkérdezte betegeit, mit bántak meg addigi életükben, szinte ugyanazok a mondatok hangzottak el. Mint például az, hogy bárcsak kevesebbet dolgoztak volna, vagy jobban kifejezték volna érzéseiket.
Íme, az öt leggyakoribb megbánás, miközben eljátszhatunk a gondolattal, mi mit bánnák meg, ha ez lenne életünk utolsó napja.
„Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, és nem azt, amit mások elvártak tőlem."
Ez volt a leggyakoribb megbánás. Amikor az emberek visszatekintenek életükre, a fontosabb állomásokra, rájönnek, még álmaik felét sem sikerült valóra váltaniuk. A legtöbb embernek abban a tudatban kell búcsúznia a földi léttől, hogy a be nem teljesült álmokért egyszerűen ők maguk okolhatók, mert nem harcoltak értük kitartóan.
"Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat."
Valamennyi férfi beteg szájából elhagzott ez a mondat. A napi hajtás miatt nem maradt elég idő sem a gyerekekre, sem a feleségre. A legszomorúbb, hogy női betegektől is hallott ilyet, pedig idősebb generációról lévén szó, ők még nemigen voltak családfenntartók – vélekedett az ápolónő.
"Bárcsak lett volna bátorságom kimutatni az érzelmeimet."
Sok ember azért fojtja vissza érzelmeit, mert így könnyebb megőrizni a békességet. Az eredmény azonban közel sem vigasztaló, óvatos viselkedésükkel középszerűek maradtak, nem teljesedtek ki, nem váltak olyanná, amire igazából képesek lettek volna. Sőt, az sem kizárt, hogy számos betegséget a kereserűség és a bosszankodás váltott ki.
"Bárcsak szorosabb kapcsolatot ápoltam volna barátaimmal."
Szintén valamennyi haldokló említést tett erről. Úgy tűnik, a baráti kapcsolatok is reálisabban ítéltetnek meg egy életvégi számvetésnél: a betegek elmúlt életükre visszatekintve rájöttek, hogy nagyobb figyelmet kellett volna fordítaniuk baráti kapcsolataikra.
"Bárcsak boldogabb lettem volna."
Sokan halálukig nem jöttek rá, hogy a boldogság megélése saját döntésük is. Szokásokat, magukkal hozott mintákat követtek, miközben élhettek volna kicsapongóbb életet is. Noha az előbbi kényelmesebbnek tűnhet, többet kapunk mi magunk is, ha több teret engedünk a lazaságnak, a felhőtlen nevetésnek.