A senyvedés ellenpontja a flow lehet, a feladat annyira magába szippantja az embert, hogy hely- és időérzete, éntudata háttérbe szorul, sőt eltűnik.
A korlátozások lazításával hiába indulhat újra az élet, sokan mintha berozsdásodtak volna: fáradtak, örömtelenek, semmi kedvük újra aktivizálni magukat, és a munkában is dekoncentráltak. Ez még nem a depresszió, de már messze nem a jóllét. Úgy hívják: languishing, és a tartós stresszre adott normális reakciónak tekinthető, írja a Qubit.
A szakirodalom már rég megtalálta a megfelelő szót erre az állapotra, úgy hívják, languishing, azaz ernyedtség, bágyadtság, lankadás, sőt senyvedés – ami nagyon úgy fest, hogy 2021 meghatározó állapota lesz. Miközben a COVID-19-en átesettek között szép számmal vannak olyanok, akiknél elhúzódó tünetként marad fenn a krónikus fáradtság és a homályos tudat, a mentális egészséggel foglalkozó szakemberek azoknál is egyre gyakrabban tapasztalják ezt a jelenséget, akik nem kapták el a vírust.
A languishing állapotában üresnek és tespedtnek érzi magát az ember, csak úgy átevickél a napokon, és mintha egy bepárásodott szélvédőn keresztül szemlélné a világot. Bár többféle oka is lehet, a jelenség a járvány hosszú távú mentális hatásának tekinthető: mintha kissé készületlenül érte volna a népeket, hogy elmúlt az előző időszakot meghatározó stressz, gyász és félelem. Cyrus szerint a senyvedés az abnormális időszakra adott normális reakció, amit a tömeges traumák hatásairól szóló korábbi kutatások is alátámasztanak. Ugyanígy a járvány kiszámítható következményei közé tartozik, hogy a mentális betegeknél felerősödnek a depresszió és a szorongás tünetei, amiről már tudományos bizonyítékok is rendelkezésre állnak – most azonban azoknak a nyűgéről van szó, akik amúgy nem küzdenek mentális problémákkal.
A senyvedés ellenpontja a flow lehet, az a fogalom, amit talán kevés embernek kell itthon részletesen bemutatni, mivel egy magyar származású tudós, Csíkszentmihályi Mihály nevéhez fűződik. Flow-nak nevezzük azt a tünékeny, összpontosított elmeállapotot, amikor az embert valamilyen számára jelentős feladat vagy pillanatnyi elfoglaltság annyira magába szippantja, hogy hely- és időérzete, éntudata háttérbe szorul, sőt eltűnik.