Szak-dol-go-zók nél-kül nincs be-teg-el-lá-tás!

"Aggódom a munkatársaimért, a betegekért, a még nem beteg, de majd az évek során elfáradó, ellátásra/ápolásra szoruló testekért és lelkekért. Aggódom, hogy lesz-e majd, aki minket, a gyerekeinket, unokáinkat, későbbi sarjainkat ellátja. Ha így megy tovább, akkor a válasz egyértelmű. Nem lesz. Nem akarunk ez ellen tenni valamit?" - tette fel a kérdést Dr. Ficzere Andrea, a Magyar Kórházszövetég elnökhelyettese, az Uzsoki Kórház főigazgatója, a Fogjunk össze Alapítvány alapítója a szervezet portálján. Az alábbiakban a teljes írást közöljük.

"Baj van. És még nagyobb baj lesz. Teljesen reális gondolat, hogy a közeljövőben annyira lecsökken a szakdolgozók száma, hogy egyre gyakrabban maradnak majd el bizonyos ellátások, hiszen hiába stabilizálódott az orvosok helyzete, hiába dolgozik sok nagytudású, profi szakorvos az intézményekben, szakdolgozók nélkül semmire nem mennek. Közhelyes felvetésnek tűnik? Majd úgyis lesz valahogy? Eddig is mindig működött valahogy az ellátórendszer?

Ítélje meg mindenki a saját szemüvegén keresztül. Az én okulárém azt mutatja, hogy egyszer mindennek vége van. Az elfogadásnak, a türelemnek, az elhivatottságnak, az erőnek, és talán a hitnek is. Aggódom. Aggódom a munkatársaimért, a betegekért, a még nem beteg, de majd az évek során elfáradó, ellátásra/ápolásra szoruló testekért és lelkekért. Aggódom, hogy lesz-e majd, aki minket, a gyerekeinket, unokáinkat, későbbi sarjainkat ellátja. Ha így megy tovább, akkor a válasz egyértelmű. Nem lesz. Nem akarunk ez ellen tenni valamit?

Ne higgyük, hogy magyar sajátosságról van szó. A világon mindenhol csökken az egészségügybe belépő, ott dolgozni kívánó fiatalok száma. Mindenhol problémát jelent az ágazat működtetése, mindenhol azon dolgoznak, hogy megnyugtató megoldást találjanak. Nem tegnap kezdték a megoldáskeresést. Ha valami felróható nekünk, talán leginkább az, hogy mi még mindig nem tudunk/akarunk azzal szembesülni, hogy mekkora a baj. A bölcs ember sok évre előre gondolkodik. A kevésbé bölcs tüzet olt. Legyünk bölcsek!

Kikről is beszélünk?

Egészségügyi szakdolgozó az egészségügyi főiskolai karokon szerzett oklevéllel, vagy alap-, illetve középfokú egészségügyi szakképesítéssel rendelkező, betegellátásban részt vevő személy. Nemzetközi összehasonlításban 2020-ig nem volt annyira vészes a magyar helyzet a praktizáló nővérek számát illetően, azonban a helyzet fokozatosan romlik.

Ahhoz, hogy átgondoljuk, mit tudunk tenni az ellátórendszerért, mit tudunk tenni a betegeinkért, hogyan tudjuk pályán tartani az egészségügyi dolgozókat, illetve hogyan tudjuk vonzóvá tenni a fiatalok számára az egészségügyi pályát, röviden és messze nem teljeskörűen át kell tekintenünk azt a környezetet, ahol dolgozunk, amelyben terveznünk kell. És nemcsak azért, mert bizonyos dolgokon nem tudunk változtatni, hanem azért is, mert a fejlődés és a változás muníciót adhat a megoldáshoz.

Milyen fő szempontokat látunk jelen pillanatban?

Általánosságban:

Nő a várható élettartam

Nő az idősebb korban ellátásra/ápolásra szorulók száma

Nő az ellátás költsége

Változik a betegek igénye

Változik a környezet

Csökken az ellátó személyzet száma – alapvetően a szakdolgozóké és a nem ágy mellett dolgozó kollégáké.

Valamivel speciálisabb megközelítésben, 5 markánsan változó szempont mentén:

1. Digitalizáció

Alapjaiban változtatja meg az emberek interakcióját közvetlen és tágabb környezetükkel, amely trend csak felerősödik a jövőben. A különböző digitális megoldások az alábbi egészségügyi folyamatokat (is) befolyásolják:

Egészségügyi adatok tárolása, elérése

Ellátás tervezése, értékelése

Orvosi/ápolási tevékenység (mesterséges intelligencia, robotika, telemedicina)

Predikció

Prevenció

Személyzet képzése/munkavégzése

Betegek részvétele betegségmegelőző programokban / saját kezelésükben (applikációk, okoseszközök, telemedicina, portálok stb.)

2. Fogyasztási szokások

A technológiai megoldások, illetve a generációs különbségek alapjaiban változtatják meg a betegek elvárásait és felhasználási szokásait. A tehetősebb, tájékozottabb Baby Boomerek egyre nagyobb számban szorulnak ellátásra, és a fiatalabb, mostanában a rendszerbe érkező páciensekkel együtt számos kivetnivalót találnak az ellátás során. Ez a két betegcsoport igényli a minőséget, a térítéses ellátást, az azonnali elérést, a személyre szabott megoldásokat. Alapvetően ők használják, és így generálják is az újabb és újabb okos megoldásokat (applikációk, VR/AR alapú programok, távoli ellátások stb.), az ellátás folyamatának megtervezését, annak ellenőrzését, a pontos előrejelzést, a gyors és hiteles kapcsolattartást, valamint azt, hogy figyelembe vegyék az ellátással kapcsolatos gondolataikat.

3. Munkahelyi környezet

Bár a technológiai változások minden munkahelyre betörnek, így az egészségügybe is, biztos, hogy az ellátás, ápolás személyes kontaktushoz, emberi viszonyulásokhoz kötött folyamat marad. Sok mindent tud és pótol a robot, a szoftver, az okoseszköz. De a lényeget nem tudja: törődés, érintés, értő és figyelő tekintet, lelki kapcsolat, hit és bizalom nélkül nincs gyógyítás. Orvos és szakdolgozó nélkül nincs betegellátás, így mindent meg kell tennünk azért, hogy a rendszerben maradó, oda belépő szakemberek ne olyan dolgokra fecséreljék az energiájukat és idejüket, amelyeket más, nem képzett dolgozó vagy a számítógép, okoseszköz is el tud végezni. Hogy nekik „csak” a betegekre és a betegellátásra kelljen figyelniük. 24/7-ben. Képességeik, tudásuk és elhivatottságuk szerint. Fontos, hogy érezzék a megbecsülést, fontos, hogy a döntéshozói szinten születő elképzelések, jogszabályok ne őket hozzák abba a helyzetbe, hogy a módosítások miatt frusztrált betegek és hozzátartozóik bokszzsákként tekintsenek rájuk. Pont elég teher van a vállukon, semmi szükség nincs arra, hogy a változások generálta konfliktusok az ő szintjükön jelenjenek meg sokszor kezelhetetlen cunamiként.

4. Közösségek ereje

A világon minden egészségügyi rendszerben tetten érhető az egyenlőtlenség. A szociálisan érzékeny országokban komoly figyelmet fordítanak ennek a kiküszöbölésére, azonban úgy tűnik, hogy csak ott eredményes ez a folyamat, ahol az ország vezetése mellett lokális közösségek, segítő szervezetek is együtt, egymás céljait értve és segítve dolgoznak azon, hogy kiegyenlítsék a földrajzi, kulturális és iskolázottság okozta igen markáns különbségeket a hatékony betegségmegelőzésre és betegellátásra vonatkozóan.

5. Környezetvédelmi szempontok

A „zöld” és „okos” kórház nálunk sajnos a jövő, sok helyen szerencsére már a jelen. Gondolhatjuk, hogy nem annyira fontos és időszerű kérdés, miközben az ökológiai lábnyom, illetve a fenntartás napi költségeinek problémája minden józan ember számára a legfontosabb figyelembe veendő paraméterek közé tartozik.

Eldobjuk vagy sterilizáljuk (pedig nem lenne szabad) és újrahasználjuk az eszközeinket? Most fizetünk sokat, mert megvesszük a jót / egyszer használatost / a beteget és a személyzetet óvót, vagy azt hisszük, spórolunk, és újra bevetjük azt, amit nem lenne szabad, mert így aktuálisan olcsóbbnak tűnik, viszont esélyt adunk a fertőzésnek, a szövődményeknek, az állapotromlásnak, ad absurdum a halálnak, és költünk a végén kiszámolva sokkal, de sokkal többet az adott beteg ellátására? Fűtjük az eget, mert nem zárnak az ablakok, folyatjuk a vizet, mert erre már nem jut elég figyelem, termeljük a gigantikus mennyiségű szemetet, részben a pazarlás, részben az eldobható dolgok okán. Kérdések és ellentmondások.

Mi lenne, ha inkább terveznénk, ha a sokéves / sok évtizedes jövőt is figyelembe vennénk? Vagy annyira önzők vagyunk, hogy csak a ma, illetve csak mi számítunk?

A fenti szempontokat a fejlett országokban többnyire figyelembe veszik, hiszen mindezek komolyan befolyásolják a napi tevékenységet, a potenciális nehézségeket, a remélhető eredményeket, a szakma jövőjét. És ami a legfontosabb: ezekben az országokban anyagilag és erkölcsileg is megbecsülik a szakdolgozókat.

Mi a helyzet Magyarországon?

Nálunk az orvosok jövője a jelentős fizetésemelésnek köszönhetően talán biztossá vált, azonban a szakdolgozókkal kapcsolatos döntések nem jó irányba mutatnak. Egyre többen hagyják el a pályát, aminek számos oka van. Elfáradtak a Covid idején, sokan lelkileg is sérültek, és nehezen vagy egyáltalán nem térnek magukhoz azóta sem. Mindezt tetézi, hogy úgy érzik, nem becsülik meg őket, nem számítanak, miközben nélkülük egyetlen orvos sem tud megmozdulni, egyetlen orvos sem tud hatékonyan dolgozni. Melyik orvosnak ne lenne olyan élménye, hogy frissen végzett fiatalként, az első botladozó lépéseknél a környezetükben lévő nővérek, asszisztensnők jelentették a kapaszkodót, leginkább tőlük tanulhatták meg az apró nüanszokat, nekik volt köszönhető egy-egy rizikósabb esetnél a jó megoldás kiválasztása. Persze az orvoskollégák is támaszt jelentettek, de a nővérek voltak a munkahelyi anyukák, hozzájuk mindig lehetett segítségért folyamodni. Nekem nagyon határozottan ezek az emlékeim, és biztos vagyok benne, hogy sok más orvosnak is.

Higgyék el, ahhoz, hogy meggyőzzük a fiatalokat, hogy van értelme az egészségügyben dolgozni, és nemcsak ma, hanem évek, évtizedek múltán is, meg kell szüntetnünk a daráló, folyamatos hibaelhárításban, máról holnapra élő üzemmódot. Figyelembe kell venni a fenti, az aktuális túlélés szempontjából látszólag lényegtelennek tűnő tényezőket. Élhető, örömet, eredményeket és sikereket adó pályát kell teremteni az ágazatban dolgozók számára. Meg kell fizetni őket. El kell hitetni velük (ami nem lesz könnyű feladat), hogy fontosak az ellátórendszer, a betegek és a többi kolléga számára. Komfortossá kell tenni a munkahelyi környezetüket. Oktatni kell őket, és lehetőséget teremteni az innovációk használatára. Hangnemet kell velük kapcsolatban váltani. Nem szabad visszaélni az elkötelezettségükkel és hűségükkel. Nem bújhatunk ki ennek a felelőssége alól".