Úgy szeretünk, ahogy minket szerettek

Vajon a gyerekkorban kialakult kötődés mennyire marad fenn felnőttkorunkra? Ezek a korai élményeink valóban olyan elementáris erővel bírnak, hogy később megjelennek a jeleik párkapcsolatainkban, saját szülői viselkedésünkben, sőt mi több, transzgenerációs módon utódainkban is? - veti fel a Telex.

A kötődéselmélet hosszú múltra tekint vissza, és folyamatos kutatások alapjául szolgál. A kötődés egy velünk született igény arra, hogy másokhoz kapcsolódjunk. Egy kisgyermek első és egyben legjelentősebb kapcsolódása a szüleivel, gondozóival történik, ez a korai időszak az egyik legjelentősebb az életünkben.

Amikor kötődésről beszélünk, kihagyhatatlan, hogy az amerikai születésű Mary Ainsworth és a brit származású John Bowlby nevét megemlítsük. Kettejük munkássága gyakorolta a legnagyobb hatást a téma és a jelenség megfigyelésére, kutatására. Előttük a gyerekek igényeit pusztán fizikai szükségleteik kielégítése szempontjából gondolták fontosnak. Úgy vélték, ha egy gyermek jól táplált, és van fedél a feje fölött, mindennel rendelkezik, ami a teljes élethez kell. Ez a két szellemóriás azonban rámutatott a közeli kapcsolatok minőségének fontosságára és a szülői válaszkészség pozitív hatásaira.

A felnőttkori kötődés kutatását az a feltevés vezérli, hogy az érzelmileg intim kapcsolatokban a felnőttek között kialakuló kötelékért ugyanaz a motivációs rendszer felelős, amely a szülők és gyermekeik közötti szoros érzelmi köteléket idézi elő. Ez tehát nem két külön jelenség, hanem egyazon folyamat időbeli folytatása. Természetesen tapasztalataink, élményeink gyarapodásával változhat a „kapott csomag”, sőt mi magunk is képesek vagyunk rajta alakítani valamennyire. Jelenkori intim kapcsolatunk is felülírhatja gyermekkori kötődési mintáinkat, például a bizonytalanul kötődő egyén biztonságos köteléket alakíthat ki, ha van egy biztonságosan kötődő partnere. Ahogy Popper Péter is mondja: kapcsolatainkban sérülünk, és kapcsolatokban gyógyulunk.

További részletek a Telexen.