Út a szondáig - Anna az erein keresztül táplálkozik

A szondás és a vénás táplálásról a legtöbbeknek a végstádiumban lévő betegek jutnak eszébe. Pedig a szonda sokaknak nem az élet végét, hanem épp az új élet kezdetét jelentheti. Milyenek a mindennapok étkezés nélkül, és mihez kezd két huszonéves, ha az egyikük napi 16 órán át van helyhez kötve? Bulikról, felelősségteljes párkapcsolatról, gyerekvállalásról is beszélt nekünk Anna, akinek egy veleszületett betegség és egy vakbélműtét miatt fokozatosan leállt a gyomor- és bélfunkciója. Hónapokon keresztül követtük az ő és barátja, Dani életét a tűcserétől a sörözésekig, írja a Telex. 

A szondáig azonban még hosszú út vezetett. „Az orvosaimmal mindent kipróbáltunk előtte, amit csak lehetett, sokáig kihúztam csak gyógyszerekkel, pedig majdnem nulla volt a gyomorfunkcióm. Napi 15-ször hánytam, heti 3-4 kilót fogytam, brutális volt. Így eljött ez az időszak is, hogy mindegy, hogyan, csak menjen belém kalória. Ekkor jöttek a tápszerek, és közben folyamatosan próbálgattuk a gyógyszereket is.”

Anna akkor már nem tudott dolgozni, a londoni lakótársa átvállalta a házimunka és a lakbér egy részét, a szülei látogatták, segítették, ahol tudták. „A napjaim nem tudtam úgy élni, mint más. Hiába próbáltam dolgozni, házimunkát végezni, egy idő után ez lehetetlenné vált – semmi erőm nem volt. Az egyetem is ugrott, rengeteg időt töltöttem kórházban.” Felmerült az is, hogy visszaköltözik Magyarországra, de túl sok rosszat hallottak a hazai egészségügyi helyzetről – pedig Angliában is előfordult, hogy nem volt a gasztroosztályon ágy.

A szondáról való döntést az orvosok is nehezen hozták meg. „Ez tényleg egy komoly dolog, szerették volna ezt kikerülni, vagy legalább addig húzni az időt, amíg csak lehetséges. De már nem tudtam felkelni a kanapéról, nem bírtam egyedül a mosdóba sem kimenni a kalóriahiány miatt. A szervezetem elkezdte saját magát felemészteni. Akkor azt sem fogtam fel, mi történik, csak azt, hogy nagyon rosszul vagyok.”

„Nálam az evéssel mechanikailag semmi gond nincs – mondja Anna. – Megrágom a falatot, lemegy a falat. Ott van a gond, hogy a gyomromból nem megy tovább, és ha bármi tovább is jutna, nem lehet pontosan tudni, mi szívódik fel belőle. De ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem fogyaszthatok élelmiszert. Mostanában a button segítségével [cső, amin keresztül Anna leengedi a gyomortartalmat] kávézni szoktam, azt nagyon-nagyon szeretem. Bármi, ami nem lesz darabos és elég híg, az ki tud jönni a buttonon keresztül. Persze egy szelet rántott húst nehéz úgy összerágni, hogy ne legyen darabos. De például ott vannak a krémlevesek, vagy ott van a krumpli, összerágom, és vizet is iszom, akkor le tudom engedni a tartalmat. Ez nagyon sokat segít nekem – ha Danival elmegyünk valahova, akkor is szoktam »enni«, persze nem a szó hagyományos értelmében. Nagyon hülyén érezném magam, hogy ott ülök csak és bámulok, míg a többiek esznek.”

További részletek a Telex riportjában.