Végső búcsú a kórházi falak között

Amikor utoljára fogjuk meg hozzátartozónk kezét. De hogyan tudunk búcsúzni akkor, ha szerettünk kórházban távozik az élők sorából? Régebben a hit, a rítusok, a család, a társadalom is segítette a gyász "kultúráját", míg ma a gyerekeknek fogalmuk sincs arról, hogy e szó mit is takar. A felnőttek, bár tudják, félnek tőle. A legtöbb ember ma kórházi falak között hal meg, nem otthon, a családja körében, mint régen – olvasható a Fejér Megyei Hírlap – online oldalán.

Nem lehet megszokni a halált - állítja Gadaneczné Németh Angelika főnővér, aki a várpalotai kórház krónikus belgyógyászati osztályán dolgozik. Mint mondja, mindennél nehezebb, ha gyermek vagy fiatal távozik, ez minket is különösen megrendít – mondja a főnővér, aki egy közelmúltbeli esetet említ, amikor egy fiatal, tumoros lányt veszítettek el. Ráadásul az édesanyja nem tudta elengedni, ezért a lány sokáig szenvedett.

Meggyőződésem és tapasztalatom az, ha az ember távozni kényszerül, el kell engedni a kezét, hogy könnyítsünk a szenvedésén. A haldokló ember érzi, hogy mennyire ragaszkodnak hozzá, mindvégig hallja, ami körülötte történik. Emiatt, ha a nővérek tudják, hogy egy betegüket lassan elveszítik, ha lehetséges, hazaküldik a rokonát, hozzátartozóját. Hogy ezt mindenki elfogadja-e? – teszi fel a kérdést Angelika főnővér, amelyre rögtön meg is válaszol: A rokonok fele igen, másik fele nem, ragaszkodnak ahhoz, hogy maradhassanak.

Számunkra az egyik legborzasztóbb, közölni a tragikus hírt a hozzátartozóval, ez a legnehezebb feladatai egyike a főnővér szerint. Nem véletlen, hogy rendszeresen jár a nővérekhez pszichológus. Talán még szörnyűbb, ha a hozzátartozók szeme láttára távozik valaki - jegyzi meg gyorsan. Ezt mindenki másképpen tudja elviselni.

Nagyon fontos, hogy a nővérek felkészítsék a betegeket az utolsó útra. Betegeikkel beszélgetnek emlékeikről, ügyelnek arra, hogy csak pozitív dolgokat emlegessenek nekik, a rokonságnak pedig próbálják elmagyarázni, hogy a halál sok esetben megkönnyebbülést hozhat. Az osztályon tervezik, hogy rövidesen a hozzátartozók is igénybe vehetik pszichológus segítségét.

Régen, amikor még egy fedél alatt élt több generáció, természetes volt, hogy otthon születnek és meghalnak. A gyerekek is megtanulták, hogy az élet része a halál, sokszor napokig virrasztott a család, a rokonság a haldokló ágya körül. Ez egyébként több kultúrában ma is szokás.

Magyarországon az emberek többsége kórházi körülmények között távozik a földi létből. Ilyenkor hozzátartozóiknak néhány óra marad arra, hogy megadják a végtisztességet. A nővérek lepedővel letakarják a halottat, aki még két órán át a betegágyán marad, de tulajdonképpen utolsó kívánságként az ember sok mindent teljesít – folytatja Angelika nővér. Van aki azt kéri, hogy az elhunytat kedvenc ruhájában búcsúztathassák a halottas ágyon, hát természetesen teljesítik ezt a kívánságát is. Adódott példa arra is, hogy a rokonok a lepedő helyett egy kedvenc takarót hoztak, érthető, ha az ember szeretné oldani a kórházi hangulatot. Az osztály dolgozói olyan esetre is emlékeznek, amikor egy néni egyetlen szeretett kutyáját kérte az utolsó pillanatban. Látni kellett volna, az állat pontosan tudta, hogy mi történik gazdájával, végtelen szomorúság volt a szemében.

Aki szeretne gyertyát gyújtani az elhunyt ágya mellett, megfelelő biztonsági körülmények között engednénk, kapom a választ, de ezen az osztályon erre még nem adódott példa. A többség órákon át fogja drága halottja kezét, de akad olyan is, aki erre nem képes. Van, aki zokog, van, aki némán hallgat. Ahányfélék vagyunk, annyiféleképpen tudjuk elfogadni az elmúlást. Sokan először dühösek lesznek, nem tudják elfogadni a könyörtelen valóságot. Ez jellemző betegekre és rokonokra is, aztán lassan mindenki belenyugszik a megváltoztathatatlanba, és megbékél sorsával, a halállal.