Vélemény: Vezércserék az egészségügyben

A jelenleg is regnáló kormány öt éve során a harmadik egészségügyért felelős kormányzati vezető kinevezésére került sor a napokban. Ez nagyjából megfelel a rendszerváltozás óta megszokott, amúgy elég borzasztó átlagnak - írja dr. Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke a Magyar Nemzetben. A cikk így folytatódik:

Az egészségügy területén az átlagos kihordási idő kevesebb mint két esztendő. Féltem Ónodi-Szűcs Zoltánt, aki a tizenötödik (!) a sorban, ahogy féltettem elődeit is. Volt, aki ezt kifejezetten jó néven vette, más kevésbé jól tűrte, de most nem erről akarok írni. Inkább arról, hogy az elmúlt évtizedek rendre kudarcot valló voluntarista reformpróbálkozásai kapcsán rá kellene végre döbbenni: az egyébként minden igyekezet ellenére még mindig működő egészségügy itt-ott valóban fellelhető hibáinak egyenkénti megjavításával esetleg többre mennénk.

A vezércsere kapcsán mindig újfent előkerülnek a katasztrofális sztereotípiák. Miképpen lehetne, kellene, sőt kellett volna megreformálni ezt a fránya ágazatot, amely – így mondják – feneketlen zsák, számolatlanul (ugyan már, nincs még egy olyan terület, ahol annyira kukacoskodóan kötnének bele minden fillérbe a pénzügyérek) ömlenek bele a százmilliárdok különösebb eredmény, „érdemi hatékonyságjavulás" nélkül. A hideg kiráz ettől az ostobán ismételgetett lózungtól. Ne nyissunk most arról vitát, hány száz milliárdnyi forráskivonást szenvedett el az egészségügy az utolsó évtized során, miközben a tudás és a technika fejlődése épp az ellenkezőjét igényelte volna. Ne kötözködjünk olyan „apróságokon", hogy a betonba öntött (értsd: épület- és eszközberuházásra egyébként helyesen fordított), 90 százalékban európai uniós forrásból származó félezer milliárd forinttal nem boldogítható az arcpirítóan alacsonyan javadalmazott gyógyító, de az egyre rosszabbul és késedelmesen ellátott beteg sem. Maradjunk a kőkemény, számszerű tényeknél.

A 2004 óta működő Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal legutóbbi nyílt ülésén szakmájuk nemzetközi szinten is elismert legjobbjai hűvös kérlelhetetlenséggel mutattak rá nemcsak arra, hogy hazánk lakosságának életkilátásai jottányival sem közeledtek az elmúlt évtized során annak a nagy európai közösségnek az átlagához, amelynek azóta már mi is tagjai vagyunk, vagy hogy az egészségben megélt életévek tekintetében akkora a lemaradásunk, hogy az már komolyan veszélyezteti gazdasági versenyképességünket, de kifejtették azt is, hogy Magyarország bőven elérkezett arra a financiális szintre, ahol már semmiféle törvényszerű összefüggésnek nem kellene, sőt nem szabadna lennie a gazdasági helyzet és az egészségügyre fordított forrás mértéke között. Márpedig az utóbbi konok következetességgel marad messze alatta a minimálisan szükségesnek, még a V4-ek átlagához mérten is! A GDP arányában ez minimum másfél, de inkább két százalék. Mennyi is ez? 450–600 milliárd forint! A viszonyítás kedvéért, hogy értse a kedves olvasó, ebben az évben mindösszesen – háziorvosostul, kórházastul, mentésestul stb. – 900 milliárd körüli a teljes úgynevezett gyógyító-megelőző kassza költségvetési törvényben előirányzott összege, vagyis az, amiből gyógyítanunk, gyógyulnunk kell. Ez annyit jelent, hogy a legszerényebb számítás szerint is 50 százalékkal (!) kevesebbet terveztek e célra, mint amennyit kellene. És nemcsak idén, hanem húsz éve folyamatosan! De azért újfent csodálkozunk, sőt egyes kormányzati körök rosszallásuknak is bátorkodnak hangot adni, hogy az intézmények adóssága újra meg újra képes sok tíz milliárdra rúgni a tűzoltás jelleggel kegyesen, ám fogcsikorgatva az utolsó pillanatban nyújtott újabb és újabb pótlások dacára. Ilyenkor azután illendő szokás fejeket hullatni, hogy a nagy reményű utódokat még képtelenebb elvárásokkal indítsák eleve elrendelten sikertelen útjukra.

Csak a példa kedvéért: az Országos Mentőszolgálatnak már a jelen kormányzat által kinevezett vezetését két éve menesztették, mert úgymond elégedetlenek voltak a teljesítményével. Ám az új csapat sem jutott egyről a kettőre, sőt nyugodtan kijelenthetjük, hogy a mentőszolgálat hadrafoghatóságának szintje ma már nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Hiába a sok szép új – egyébként messze nem elegendő számú – mentőautó, ha nincs kit ráültetni, pláne nem kellően képzettet. Itt az idő tehát újra selyemzsinórt küldeni a vezetőknek? A megszokott, egyre szembetűnőbben téves paradigma ezt kívánja, nemde? Helyette jobb volna talán végre elgondolkodni azon, vajon miért nem marad meg a helyén az a szakképzett mentőápoló, akitől havi kevesebb mint nettó százezer forintért várnánk el, hogy adott esetben a legextrémebb körülmények között is megmentse az életünket, szakszerűen ellásson bennünket. Igen, mentőápoló! Mert mentőorvost ma már nagyítóval is alig találni, és mentőtisztből sincs elég a megfelelő megbecsültség híján. Ha pedig valaki e sorokból netán arra a következtetésre jutna, hogy itt valami szubjektív segélykiáltásra ragadtattam magam a mentőkért – egyébként miért ne tehetném? –, az nyugodtan helyettesítse be a fenti mondatokba a neki tetsző gyógyintézményt. Nem fog nagyot hibázni.

Zombor Gábor államtitkári ténykedését azzal kezdte, hogy – akkor úgy tűnt, eredményesen – meggyőzte a kormányt: népegészségügyi szemlélettel kell megközelíteni az ágazat alapvetéseit. Rámutatott arra, hogy Magyarország gazdasági fejlettsége messze nem indokolja lakosainak számottevően rosszabb egészségi állapotát régiónk más országaihoz képest. Sajnos azonban ez a tény sem mutatkozott elegendőnek ahhoz, hogy a pénzcsapokat érdemben megnyissa. A kétségbeejtően téves elképzelések sorát gyarapítja az is, hogy előbb a belső tartalékokat kell feltárni (ha lennének még ilyenek!), a struktúrát megreformálni (minimum allergiás sokkot kapok már e szó hallatán), s forrás csak az ezt célzó projektekhez (brrr!) nyerhető. Persze ahhoz is csak fillérek a szükségeshez képest. Úgy tűnik, döntéshozóink képtelenek megérteni, hogy mindeközben az egyre nagyobb számú, egyre betegebb honfitársunk irgalomért, gyógyításért kiált, sőt a romló színvonal miatt és a késedelem okán akár meg is hal, ami mai tudásunk szerint jóvátehetetlen. Mi lenne, ha végre a döntéshozó, a politikus is megértené, hogy nincs, nem lehet más helyes út, mint először alapelveket leszögezve célokat deklarálni és azok megvalósítása érdekében választani metodikát, struktúrát, végezetül ahhoz elegendő pénzt biztosítani? Mi lenne, ha végre belátnák, hogy az örökös céltalan, illetve csak a megtakarításokat erőltető átalakítások nem hoznak eredményt, kárt annál inkább? S mi lenne, ha tudomásul vennék, hogy eredményes változtatás a gyógyítók bevonása, támogatása nélkül lehetetlen? Lehetetlen, mivel éhesek, fáradtak, kiégettek és reményvesztettek.

Ma már boldog-boldogtalan életpályával bír, ami valamiféle kiszámíthatóságot jelent, csak pont azoknak nem vagyunk képesek kiszámítható jövőképet és megélhetést garantálni, akikre az életünket bízzuk.

A Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal október 1-jén kelt Közfelkiáltás a magyar egészségügyért című határozatában – többek között – a „mindenki számára egyenlő eséllyel hozzáférhető, biztonságos és folyamatos, teljes körű és korszerű, közfinanszírozott egészségügyi ellátás" biztosítását szorgalmazza, ami jelenleg egyáltalán nem garantált. A határozat szerint ehhez a következőkre volna szükség: a katasztrofális szakemberhiány megoldására jelentős béremeléssel, az emigráció érdemi visszaszorításával; 2016-tól középtávú bérfelzárkóztató programra; a hálapénzrendszer megszüntetésére valamennyi érintett társadalmi csoport bevonásával (ehhez is elengedhetetlen a megfelelő mértékű bérrendezés); átlátható, a valós költségeket tükröző finanszírozási rendszer kialakítására és fenntartására. A Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal említett ülése egyébként is történelmi jelentőségű volt, hiszen fennállása során első ízben vett részt rajta a tárca egészségpolitikáért felelős helyettes államtitkára – az idő tájt megbízott államtitkár – és a kabinetfőnök is. Kifejezésre juttatták, hogy figyelemmel lesznek a kerekasztal munkájára, megállapításaira. Úgy legyen!

Azzal indítottam, hogy féltem a mindenkori ágazatvezetőt. Ha képes lebontani a falakat, megváltoztatni a téves beidegződéseket, sikere történelmi léptékű lesz a nemzet számára. Mindez irtózatos teher és óriási feladat. Segíteni igyekszünk őt, ezért született ez az írás is. De ha elődei útjának követésére kényszerítik, sorsa meg van pecsételve, ami elég nagy baj lenne. Elsősorban számunkra, betegek és gyógyítók számára - zárja cikkét az orvosi kamara elnöke.