Szerkesztőségi elemzés: Zombor futása

Ki hosszabb, ki rövidebb ideig tartja az iramot, majd átadja a stafétát valaki másnak a problémákkal és eredményekkel együtt – ezek voltak Zombor Gábor leköszönő egészségügyért felelős államtitkár utolsó szavai, mielőtt végleg búcsút vett pozíciójától.

Elmondta ismét, hogy távozása mögött nem szakmai, hanem személyes okok húzódnak, s még hozzátette, eddig is tisztelte azokat, akik az egészségügyben vezetői munkát látnak el, az elmúlt tizennégy hónap után pedig végképp megemeli a kalapját.

Igaza van. A rendszerváltás óta összesen két embernek sikerült kitöltenie a ciklusát: Surján Lászlónak népjóléti miniszterként az Antall-kormány alatt és Szócska Miklósnak, aki 2010 és 2014 között vezette az egészségügyet - olvasható a Magyar Hírlap elemzésében. A cikk így folytatódik:

A rendszerváltás óta eltelt időben e két kivételtől eltekintve nagyjából kétévente váltották egymást a területért felelős miniszterek és államtitkárok kisebb-nagyobb eredményeket felmutatva. Valószínűleg ez nem véletlen.

Kökény Mihály például, aki a Horn-kormány népjóléti minisztere, majd 2003-tól az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium vezetője volt, néhány éve megfogalmazta, legnagyobb sikerének tartja, hogy regnálása alatt elsőként hazánkban sikerült szabályozni a betegjogokat, és – részben a Világbank segítségével – komoly infrastrukturális fejlesztéseket is elindított. Második miniszterségét viszont bonyolult, nagyon sok konfliktussal terhelt időszakként jellemezte, amelyet kevésbé érzett eredményesnek.

Mikola István másfél évig volt az első Orbán-kormány egészségügyi minisztere, és számos egyéb intézkedése mellett elfogadtatta az Egészséges Nemzetért Népegészségügyi Programot, s az ő nevéhez kötődik a kórháztörvény is, amelynek egyik része az intézmények működésére, a másik pedig az orvosok jogállására tért ki. Érdemes kiemelni Rácz Jenőt, aki 2004–2006 között vezette az egészségügyi tárcát, s elsőként nézett igazán szembe az ágazat komoly anyagi és gazdasági nehézségeivel.

A probléma azóta is adott: a terület elsődleges, máig megoldatlan gondja, hogy nincs elég pénz a rendszerben. Ezt már Szócska Miklós is tényként kezelte négyéves regnálása alatt, s talán államtitkárságának egyik legnagyobb eredménye, hogy éppen abban az időszakban tudta elindítani az orvosok béremelési programját, amikor az ország még bőven a gazdasági válság következményeit nyögte. Nevéhez kötődik a népegészségügyi reform elindítása is, ami számos kézzelfogható változást hozott a mindennapokba, legyen szó az ingyenes szűrőprogramok elindításáról, az úgynevezett „csipszadóról" vagy a nem dohányzók védelméről szóló törvényről.

Az ágazatban továbbra is fennállt a három legnagyobb probléma: az alulfinanszírozott kórházak, a rendkívül alacsony fizetésért dolgozó orvosok és szakdolgozók, valamint a korszerűtlen infrastruktúra. Utóbbiról annyit érdemes megjegyezni, hogy az uniós pénzeknek köszönhetően a tavaly zárult támogatási ciklusban számos vidéki kórház újult meg és zárkózott fel a 21. századi körülményekhez.

A terület élére ekkor, 2014-ben nevezték ki Zombor Gábort, aki a legempatikusabb módon kezelte a problémákat. Kendőzetlenül fogalmazta meg a rendszer hibáit, és határozottan kiállt az elképzelései mellett. Olyan gócpontjait oldotta a területnek, ahol már évek óta nem volt változás: majdnem felére csökkent a várólisták hossza, megszületett az évtizedek óta esedékes új alapellátási törvény, hatvanmilliárd forintból rendezték a felgyülemlett kórházi adósságokat, több mint kétezer rezidens csatlakozott az előző ciklusban elindított ösztöndíjprogramhoz, feloldották az orvosok mozgóbérének befagyasztását, a háziorvosok praxisonként százharmincezer forintos plusztámogatást kaptak, s jövő januártól emelkedik az ösztöndíjrendszerből frissen kilépő szakorvosok bére is. A sort még lehetne folytatni, de a végére mégis azt a momentumot emelném ki, amikor a volt államtitkár kiállt a tüntető nővérek és ápolók elé, és együttérzéséről biztosította őket. Hosszú évek alatt erre talán még nem volt példa.

Ennek ellenére továbbra is alulfinanszírozottak a kórházak, dacára a kívülről érkező hatvanmilliárd forintos konszolidációnak, hiszen az adósságok pontosan ugyanúgy halmozódnak, mint korábban. Az orvosok bérezésében megfigyelhető valamilyen elmozdulás, de érdemi változás továbbra sincs: a kisebb emelések ellenére sokan inkább külföldön kamatoztatják az itthon megszerzett, értékes tudásukat. S a rengeteg, a rendszerre jellemző probléma közül ez a kettő csupán a jéghegy csúcsa.

Az új államtitkárt Balog Zoltán tárcavezető úgy mutatta be a sajtónak, hogy „komoly harcos, aki nemcsak az orvosok, a betegek nyelvét is beszéli".

Az új vezető szerint a magyar ellátás rendkívül kórházcentrikus, s ehelyett azt szeretné, hogy sokkal inkább a betegre összpontosítson. Az egészségügy legelemibb problémája azonban, amely Zombor stafétájával jár – dacára az elmúlt bő egy évben megtett jelentős lépéseknek –, továbbra is ugyanaz: nincs elég pénz a rendszerben. Így pedig csak bizakodni lehet abban, hogy az új vezető követi elődje határozottságát, és valóban „komoly harcos", aki a döntéshozók listáján jóval előbbre tudja tolni az egészségügyet. Ezzel ugyanis óriási szakaszt hagyna maga mögött a képzeletbeli célszalag felé.