Visszatért a megyei kórházba dr. Szekér Zoltán

Betegeik balesetek, erőszakos cselekmények áldozatai közül kerülnek ki. Mi lehet ebben vonzó? Egyebek mellett erre a kérdésre is választ keresett a zaol.hu dr. Szekér Zoltántól, a Zala Megyei Szent Rafael Kórház traumatológiai osztályának júliusban kinevezett új vezetőjétől.

Pályáját ugyanezen intézmény­ben kezdte, ahova most, 23 év múl­tán visszatért. Közben traumatológiai osztályt vezetett Tapolcán, Siófokon és Nagykanizsán egyaránt. Utóbbi egyben szülővárosa is.

– Édesapám állatorvos volt, sok orvos baráttal, talán innen ered a pályaválasztásom – meséli a kezdetekről az osztályvezető főorvos. – Gyorsan eldőlt, hogy a traumatológia lesz a világom. Az egyetem előtt egy évig műtőssegédként dolgoztam a pécsi klinika baleseti sebészetén, ahol egy életre „megfertőződtem”. Utána már céltudatosan haladtam ebbe az irányba az egyetemi tanulmányaim során.

Végzés után nyolc évig az egerszegi kórházban dolgozott, dr. Laky Rezső irányítása mellett. Itt tett jeles szakvizsgát általános sebészetből (dr. Kutas János keze alatt), majd traumatológiából.

– Jó iskolában nőttem fel, szerettem itt dolgozni. Azért léptem tovább, mert 1995-ben lehetőséget kaptam a tapolcai kórház traumatológiai részlegének vezetésére, s fiatal emberként ambicionált a kihívás. Újabb nyolc év után következett a siófoki kórház, majd 2015-től a nagykanizsai. A váltásaim zömét nem én kezdeményeztem, mindig egy nagyobb intézmény hívásának tettem eleget. Most is az egerszegi kórházból érkezett a bátorító megszólítás, hogy pályázzam meg a posztot.

Vajon visszatérésekor talált-e még ismerős kollégákat az egerszegi kezdőcsapatból?

– Igen, hármat is. Annak idején, amikor elmentem ebből a kórházból, a kollégáktól egy fotót kaptam ajándékba az orvosteamről. A hátulját valamennyien aláírták… A képet mindenhova vittem magammal, bárhol dolgoztam, a polcomon díszelgett. De nem csak az orvosok, hanem a nővérek, szakdolgozók, műtősök között is sok régi ismerőssel találkoztam. Ez meglepetés volt számomra, de egyben megerősítő visszajelzés is, ha ők itt maradtak több mint két évtized múltán, nem is lehet olyan rossz ez a kórház…

A 60 ágyas osztályon jelenleg 13 orvos dolgozik, ami néhány dunántúli nagyváros helyzetéhez viszonyítva még jó arány, de három státuszra ők is tudnának kollégát fogadni. Évente több mint 2 ezer traumatológiai műtétet végeznek, ami tovább emelkedhet, ha megvalósulnak dr. Szekér Zoltán tervei.

Szakmai törekvéseiben ugyanis jelentős teret szentel a baleseti eredetű váll- és térdízületi műtétek fejlesztésének. Tapasztalatai szerint különösen a vállsebészet „árnyékos” terület kissé a szakmában, ezen változtatni szeretne. Hogy miért?

– Rengeteg ilyen sérült van, az ő korrekt ellátásukhoz olyan szakemberek kellenek, akik kifejezetten az adott területre szakosodnak. Ez a záloga a minőségi munkának. Az egerszegi kórházban hosszú ideje működik már jól szervezett kézsebészeti team (négy kollégával), ugyanilyen specializációt szeretnék kialakítani a váll- és térdsebészetben is, szakrendelésekkel, korszerű és sokszínű műtéti gyakorlattal. Persze nem a nulláról kell kezdenünk, Egerszegen évek óta zajlik váll- és csípőízületi protetizálás, de ezek spektrumát is lehetne még bővíteni. Mindezen túl egy kolléga a mellkassebészet irányában sze­rez speciális képesítést, továbbá a gyermek traumatológiában is szakosodást szeretnék. Jelenleg is elvégzünk mindenféle beavatkozást, de ha mindezt extra képesítésű kolléga koordinálná, még jobb eséllyel gyógyulhatnának a gyerekek. Szerencsére a kollégák abszolút fogadókészek a továbblépésre.

A traumatológusok páciensei balesetek, erőszakos cselekmények áldozatai közül kerülnek ki, s bár a tévésorozatokban látott extrém szituációk a valóságban másként festenek, azért így is sok drámával, feszültséggel járó szakma az övék. Mi lehet ebben vonzó?

– A sokszínűség. Itt minden eset más, nincsenek sablonok, az orvosnak nemcsak a tanultakat kell beleadnia a munkába, hanem mindig kell valami plusz, ami pont arra az esetre ad megoldást. A baleseti szituációk drámájával elsősorban a sürgősségi ellátás keretében találkozunk, de akkor sincs helye pániknak, kapkodásnak. A sérülés jellegéből azonnal tudjuk, hogy milyen vizsgálatokra, beavatkozásokra van szükség, ezeket kell haladéktalanul elindítani. Nagy segítség, hogy ilyenkor csapatban dolgozunk, a kollégák jelenléte erősíti a szakmai biztonságot. Sajnos mindenkit nem lehet megmenteni. Ezek az esetek, főként ha gyerekről van szó, mély, megrázó nyomot hagynak az emberben. Ezt is meg kell tanulni kezelni. Akinek nem sikerül, az elhagyja a pályát, erre is akad példa nem egy. Igaz, sok tragédiával szembesülünk, de ha sikerül talpra állítani a beteget, az mindenért kárpótol.