Pszichiátert ódzkodok felkeresni

Tisztelt László!

Mi a teendő, abban az esetben, ha úgy gondolom, hogy az empátiám szépen, lassan eltűnik, az érzelmeim elhalványulnak? Felfogom azt, hogy mások miért szomorúak, boldogok, de átérezni egyre ritkábban tudom, olyan, mintha csak emlékeznék ezekre az érzésekre. Mindig is jó volt az emberismeretem (tudom, mikor hazudnak az emberek másoknak és maguknak, stb), de ez megérzés alapú volt, mostanában meg tudatos. Nem rémít meg, talán elszomorít, vagy inkább zavar az a tény, hogy jelenleg nem tudom eldönteni, hogy én lettem beszűkült, vagy az emberek túlzottan érzelmesen reagálnak olyan dolgokra, amikre nem feltétlenül kellene. Ami gyerekkori nyűgöt meg lehetett nyerni, az megvolt (ilyen-olyan bántalmazás, nem tudom, hogy ezzel kapcsolatban kéne-e éreznem bármit is, egyszerűen csak emlékek, mint egy film, ami tanulságos.), sosem ment a kibeszélem a bánatomat, ezek a tények okozhatnak ilyen jellegű változásokat az emberi agyban? Ha igen, akkor miért csak most (30+)? Illetve ennek az egész
nek van egy olyan hozadéka, hogy bár nagyjából tisztában vagyok önmagammal, az erényeimmel, hibáimmal, de pl. ez utóbbiak egyáltalán nem zavarnak, míg azt látom, hogy más embereket zavarnak a saját hibáik (vagy tagadják, vagy szégyellik).
Pszichiátert (rendelőben) ódzkodok felkeresni, mert élek a gyanúperrel, hogy okosabb nem lennék, maximum kapnék egy vényt.