Ki az, aki potenciálisan megöli a beteget?

Nagy vihart kavart, felháborodást keltett – és még mindig tart – Horváth Ágnes kijelentése, amit a miniszterelnök is megismételt a parlamentben, nevezetesen, hogy a kórházakba kerülő betegek közel negyedét félrekezelik. Nem szándékozom a Medmin Bt adatait, módszereit és jelentését sem dicsérni sem bírálni, mindössze az általuk közölt adatok kisrészét értékelni.
A jelentésből idézek részleteket és néhány valóban elgondolkodtató számadatot.

 

 

 

Ennyiből aki akarja, levonhatja a következtetését az adatok megbízhatóságára és következtetések levonására vonatkozóan.
Az a bizonyos 22,6%-os eltérés a halálokok tekintetében a klinikai és kórbonctani diagnózisok között a jelentés 2R és 2S jelölésű táblázatából származik. De számos más következtetést is levonhatunk az adatokból, a teljesség igénye nélkül. Például kiderül belőle, hogy a vizsgált intézmények közel egymillió beteget vettek fel (954.812), és a felvett betegek 2,9%-a halt meg, azaz 97,1%-a távozott. A nem sürgős esetek halálozása 1,88%, míg a sürgős eseteké 4,6%. (Szakmákra nincs bontva az anyag.)
Ha szétbontjuk az egyetemi és nem egyetemi intézményekre, akkor az egyetem, a nagyobb haláloki eltérés ellenére is valamivel jobb eredményeket ad. Az összes felvett betegek halálozása 1,6% vs. 3,34%, a nem sürgős betegek esetén 0,8% vs. 2,19%, sürgős esetekben 3,8% vs. 5,0%. Ez meglepő, mert az egyetemeknél a haláloki diagnózisban az eltérés 35,6%, míg az összes többi intézetben együttesen is csak 20,13%. Megérdemelné, hogy további elemzést, vizsgálatokat végezzenek.

Idézem a jelentés ide vonatkozó megállapítását:

 

 

 

A miniszterasszony talán tanulmányozhatta volna ezeket az adatokat is és nem csak egyetlen számot ragad ki a nem érdektelen tanulmányból. Szükséges lenne megvizsgálni, mi okozza az egyetemek és a többi intézmény közötti nem jelentéktelen eltérést. Feltételezésem szerint ennek személyi okai ( kevesebben látják el a betegeket, nagyobb a terhelés, ezért nagyobb a hibalehetőség), tárgyi, szervezési okai vannak (kevésbé korszerű a felszerelés, nehezebben érhető el speciális diagnosztikai centrum /CT, MR, angiográfia, coronarográfia stb./, a betegeket szállítani kell, ami sürgős esetben a halálozás növekedésével járhat).

A jelentés tehát semmiféle, a gyógyítás eredményességére vonatkozó következtetést nem von le, azonban az kiderül, hogy a vizsgált intézmények igen jól, kevés hibával dolgoznak, ezt bizonyítják a halálozási arányok, amibe szükséges beleszámítani azokat a betegeket is, akik végállapotú betegségükben, tulajdonképpen szociális indikációval, az otthoni ápolás megoldhatatlansága miatt kerülnek a kórházakba.
Hogy a klinikai és kórbonctani diagnózis közötti 22,6%-os eltérés miért nem jelenik meg a halálozási arányszámokban, további vizsgálatokat igényelne. Ennek számos oka van, többek között más fontos a klinikusnak és más a patológusnak. Csak példaként említem, hogy a klinikai légzési elégtelenség haláloki diagnózisa mögött számos patológiai diagnózis állhat, mint tbc., cor pulmonale, emphysema, sorozatbordatörés, szepszis sokféle okból stb. Tehát az eltérés hátterében nem valós diagnózisbeli eltérés áll.

Összefoglalva azt lehet mondani, hogy a vizsgált paraméterek nem alkalmasak arra, hogy az ellátás minőségére, a „ félrekezelések" számára, a gyógyulási rátára, a diagnosztikai tévedésekre és a „műhibák" gyakoriságára következtetni lehessen,
A boncolási ráta közvetlenül nem jellemzi az egészségügyi ellátás színvonalát, ezért nem is térek rá ki.

Anélkül, hogy újabb számhalmazzal és százalékokkal terhelném az olvasót, idézem az említett jelentés részleteit a stroke és az acut myocardiális infarctus (AMI) korszerű kezelésére vonatkozó lesújtó megállapításait.

 

 

 

 

 

 

 

Ebből szakmailag azt a következtetést kellene levonni, hogy mind a stroke mind az AMI kezelés esetében az időben kezdett trombolízis a halálozást jelentősen csökkenti, de a beavatkozások gyakorisága stroke setében 0,016%, AMI esetén 0,29%. Ebből nem lehet arra következtetni, hogy az OPNI stroke centruma felesleges és az AMI kezelés- megelőzés volumenkorlátozására lenne szükség. Vagyis, a lehetőségeket bővíteni kellene. Természetesen nem használ a korai ellátásnak az a bizonyos 50 km-es körzet sem.

 

 

 

A válogatás nélküli esetek ( acut, elektiv, szívsebészet, idegsebészet, traumatologia, nagy hasi és mellkasi műtétek) fent látható alacsony perioperativ halálozása ugyancsak az egészségügyi intézmények és az ott dolgozók munkáját minősíti. Félő, hogy a Budapesten megszüntetett 6 sebészeti osztály olyan terhelést fog jelenteni az ágyszám- és létszámcsökkentéssel, a volumenkorlátozással a megmaradó intézményeknek, ami bizonyosan az eredmény rovására fog történni.

Végül mellékelem a jelentés összefoglalását:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A felmérés tehát igen fontos következtetések levonására alkalmas, csak megfelelő hozzáértéssel kell tanulmányozni, ami jelen esetben sem a miniszter asszony sem szakértői részéről nem történt meg vagy felületesség és célzatosság vagy a hozzáértés hiánya miatt. Vagy – előttem csak sejthető okok miatt – szándékosan nem vettek róla tudomást.
A jelentésből az is kiderül, hogy 2005. évhez képest a stroke és AMI kezelése semmit sem javult. Nem az a baj, hogy a boncolási és klinikai haláloki diagnózisban az eltérés (minimálisan) növekedett, hanem ez.

Nem nagyon értem, miből gondolja az egészségügyi vezetés-irányítás, hogy kevesebb ágyon, kisebb személyzettel, nagyobb számú beteget kevesebb pénzből magasabb szinten lehet ellátni.
Helyszűke miatt nem térek ki számos olyan kérdésre, ami a jelentés alapján joggal felmerül, csupán egyet emelek ki: végül is ki az, aki potenciálisan megöli a betegeket?
2007. május 29.