Frontközgazdászat

A politikusok és a közgazdászok szeretik az egészségügyi metaforákat. Nem mindig tudják, milyen szürke, fájdalmas a valóság, de látták a M.A.S.H. (Mobile Army Surgical Hospital) című híres filmet, olvasták a remek amerikai bestsellert (Frank. G. Slaughter: A frontsebész), és azt hiszik, hogy a frontsebészet az a veszélyes helyzetek, a magas adrenalinszint, a csöpögő vér, a pengő műszerek, az elszálló lélek fájdalma, a vad vagy édes szex és a finom martinik (olajbogyóval!) világa.

Már nem kérdezhetik meg édesapámat, milyen volt egy előretolt frontközeli sebészeti elsősegélyhely a Don - kanyarban 1942 rettenetes telén, ahol a II. magyar hadsereg részeként, a miskolci 10-es honvéd gyalogezred próbált helytállni a T34-es tank offenzíva acélviharában. Dr. Székely Ödön fiatal miskolci sebész, néhány kollégája, segítő felcsereik és ápolóik próbálták éjjel nappal operálva megmenteni a miskolci fiúkat. Apám (fiatal matek-tanár), mint a kis egység gazdasági vezetője, gondnoka, mindenese, próbált telefonon, futárral, személyesen fellépve kötszer-, fertőtlenítő szer-, eszköz utánpótlást, meleg takarókat és valami szerény ennivalót szerezni, hogy akik túlélték a sérüléseket, a műtéteket és a gyógyítóik ne haljanak éhen, ne fagyjanak halálra az évszázad egyik leghidegebb telének szorításában. Ő se tudta hogyan, de túlélték. Talán a többi bajtársuk segítsége, hogy a menekülés közben a betegeikkel együtt települő egészségügyi alakulatnak elsőbbséget adtak, jelentette számukra az életet. Már az Országos Traumatológiai Intézetben dolgozó fiatal sebészként hallgattam egy este a két öreg bajtárs visszaemlékezését, és öntött el a szégyen, hogy a mi ügyeleteink „húsdarálóját” próbáltam a frontsebészethez hasonlítani.

Valami hasonlót éreztem az „Egy év, egy kormány, egy forint” alcímű könyv olvasása közben. Nem azért, mintha a legutóbbi gazdasági világválság magyar fejezete ne lett volna benne hitelesen leírva, hanem azért, mert gyakorlatilag szó se esik benne a mindezt összeszorított foggal, a korábbi rossz beavatkozások és nem-cselekvések terheit cipelő egészségügyről és betegeikről. Nem becsülöm le a közgazdasági, államszervezői válságkezelést, de nem tudjuk elégszer leírni, elmondani, hogy ez nem a közgazdászokért, a politikusokért történik, hanem az ország teljes lakoságáért, közöttük a leginkább segítségre szoruló betegekért.

De lehet, hogy mi tévedünk?

Frontközgazdászatról kellene beszélnünk a konferenciáinkon, a szaklapjainkban, hogy megértsék az ágazat sajátságos problémáit. Mert láthatóan, hallhatóan nem értik, mi itt a baj? Hiszen ide áramlott fél ezer milliárdnál is több forint az elmúlt években! Mi ez a nagy boldogtalanság? Hogy van pofájuk egyeseknek az egészségügyből elvándorolni külföldi kórházba, magánklinikára vagy a Tescoba árufeltöltőnek?  Amikor politikusok, közgazdászok ilyeneket kérdeznek, nagyon szomorú leszek és helyettük is szégyenkezek. Kezdek kételkedni a válságkezelő és megelőző munkájuk hatékonyságában, színvonalában.

Mert ha egy ilyen (elismerem, meglehetősen bonyolult) ágazat valóságának pontos feltárása, és a szükségszerű intézkedések megtervezése meghaladja a képességeiket, akkor hogyan látják el a többi feladatukat. Elsősorban nem amputációra gondolok. Forrást kivonni Bokros, intézményt bezárni, összevonni, orvosi iskolákat szétzavarni, betegszállítást privatizálni Molnár, Horváth, Kincses és munkatársaik remekül tudtak. Egyesek most is ezt gondolják a válságkezelés kizárólagos eszközének. Ismét „hallom a dallamot” – sok a kórház sok az ágy! Mihez képest? A VASEDÉNY-hez?  Megszámolta valaki? A betegekhez képest?  A történelmileg örökké elégtelen ápolói létszámhoz képest? A fogyó orvoslétszámhoz képest? Lehet, hogy sok. De csak akkor, ha van elérhető háziorvos, járóbeteg diagnosztika, ambuláns szakorvos, egy napos sebészet, rehabilitáció, ápolási osztály az elaggottaknak, otthoni, házi ápolás azoknak, akiket nem kellene kórházba vinni. És szociális ellátás azoknak, akik még nem manifeszt betegek, de gondozás nélkül azok lesznek.

Amputálni „könnyű” egy sérült vagy beteg végtagot. Megmenteni, meggyógyítani sokkal nehezebb. És drágább! Sokkal tovább is tart. De mennyivel jobb egy saját, érző, munkaképes kéz, mint a legdrágább bio-művégtag! Mennyivel stabilabb a járás a saját lábainkon. Ezért nem szeretem békeidőben a háborús metaforákat. Radikalizmust, gyors eredményt sugallanak. Olcsó megoldásokat.

30-70 éve meg nem oldott, politikai rendszereken és kormányokon átívelő bér- adósságoknak, az életpálya tervezhetetlenségeknek, a tisztázatlan és elégtelen üzemeltetési költségeknek, a rendszer mélységes hozzáférési és elosztási igazságtalanságainak, a beteget - orvost egyaránt védő minőségi intézkedések elmaradásának, gyengeségének és a hosszan sorolható egyéb okoknak a fel nem tárása ugyanolyan, mint a rossz hitelezés, az állami túlköltekezés, a bankrendszer ellenőrizetlensége, a költségvetés hibáinak és tévedéseinek a fel nem ismerése.

Frontsebész után kiált.

De ne!

Nevezzük frontközgazdásznak.

Hátha azt megértik?

Azért mi legalább legyünk igazságosak.

Néhány hete megjelent két dokumentum, amelyben komolyan szó van az egészségügy bajairól és a megoldásokról. Mintha a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank felismerte volna, hogy ez a terület tartós, tervezhető megoldásokra, beavatkozásokra, fejlesztésre vár.

Mi tehát nem a frontközgazdászt várjuk, hanem azokat a szakembereket és talán államférfiakat és -hölgyeket, akik a hosszú távú megoldásokat a jó kormányzás keretei között bevezetik és tartósan biztosítják.

És akkor a metaforák visszamehetnek a bestsellerek világába.