Válsághelyzetben, vagy az azt megelőző feszültségek idején válságot kell kezelni, nem a reformmal bíbelődni. Dr. Szepesi András jegyzete.
Ahogy ennek a latin címnek, a most következő írásnak is az első részét egy április 11.-én megjelent írásom (Vitam et sanguinem – Húsvéti gondolatok) képezi. A mondat első fele bizonyíthatóan elhangzott Pozsonyban, amikor Mária Terézia császárnő segélykéréssel fordult a magyar rendekhez, akik azután valóban megmentették a birodalmát (és a saját országukat) a porosz király csapataitól. A második mondatrész apokrif, nincs rá bizonyíték, de a szájhagyomány makacsul őrizte még, az én ifjú koromban is tanultam, ebben a formájában. Azóta már csak néhány bölcsész vagy teológus tanul latinul. Az orvosi nyelv még őriz ezt-azt, de már a legtöbb új kifejezés, és szinte mindegyik betűszó (rövidítés) angol eredetű.
A mondat egészében így hangzik: „Életünket és vérünket, de zabot, azt nem!” A latin mondásokra mindig jellemző tömörség mellett a mondat második fele arra utal, hogy a sokkal jobb gazdasági helyzetben lévő Ausztria viszont viselje a mentő – hadjárat költségeit. Az már mindegy, hogy az emlékké nemesült közfelkiáltás maradt meg, és a bajuszok alatt szégyenlősen eldörmögött követelés nem kapott akkora hangsúlyt. Az üzenet máig érvényes, a megmentés pénzbe kerül.
Egy barátom kicsit megfeddett, miért most írok arról, mit kellene tenni az egészségügy, a gyógyítók érdekében. Rájöttem, ez a fél év olyan hosszú volt, hogy felér több évvel is. Ezért kérem a Kedves Olvasókat, vegyék a fáradságot és olvassák el az első cikket. Akkor lesz egyértelmű az üzenet, egyfolytában azt hangsúlyozom, hogy a megfelelő védőfelszerelés, az életmentéshez, a gyógyításhoz szükséges eszközök, műszerek, gyógyszerek, ápolási kellékek szükséges, de nem elégséges feltételek a járvány okozta szörnyű betegség, és a szövődmények kezeléséhez. A gyógyítást végző emberek testi - lelki kondíciója, szervezettsége, szükségleteik biztosítása, pihenésük, regenerálódásuk támogatása kulcskérdés. Ha a feladat meghaladja az erejüket, a terhelésük elviselhetetlenné válik, vagy megfelelő vezetés nélkül maradnak, akkor olyan helyzet állhat elő, amit a bergamói vagy manhattani kórházakból érkező tudósítások, megrázó képek illusztráltak.
Fel kell tenni a kérdést, megtörtént -e minden, ami a járvány első hullámának a hazai tapasztalatai, valamint a világ fejlett országának megoldásai alapján szükségesnek látszik? Felkészültünk - e egy sokkal kiterjedtebb, sokkal pusztítóbb második hullámra, mielőtt megérkezik a védőoltás és megérkeznének a célzottan ható gyógyszerek?
Sok minden történt, de eredményt csak a járvány után tudunk hirdetni.
Akik a terheket cipelik
Én, nem titkolom, a személyes aggodalmak mellett az egészségügyben dolgozókért aggódom. Természetesen, a beteg az, akinek el kell viselni azokat a kínokat, fájdalmakat, rémületet, amit az ismeretlen betegség okoz. De mellettük ott állnak az orvosok, akiknek egységes terápiás protokollok és gyors eredményt hozó vírusellenes szerek nélkül kell gyógyítani a legsúlyosabb betegeket. A fokozatosan bővülő terápiás ismeretek és gyógyszerek lehetőségei mellett cipelni kell azt a felelősséget, hogy a fertőzött ember meglévő betegségei, életkora, alkata erősen egyedi terápiát igényel. Ott vannak azután az intenzív terápiás asszisztensek, technikusok, ápolók, akiknek gyakran szkafanderszerű kényelmetlen öltözetben teljes szellemi koncentrációval és erejük megfeszítésével kell azon dolgozniuk, hogy a beteg bízzon a gyógyulásában, és minden szükséglete, emberi méltósága elfogadható szinten teljesüljön. Ez így, statikusan elmesélve se könnyű történet. Ha viszont elkezd szaporodni a betegek száma, akkor még ez a kényes egyensúly is felborulhat. Ezt láttuk számos nálunk gazdagabb országban, és ennek a fenyegetésével kell most nekünk is szembenézni. Az óvatos, de figyelmeztető jóslatokat már az országos tisztifőorvos is mondja. Megkezdődtek a szakemberek átvezénylései a COVID központokba. Most majd az lesz a kérdés, hogy a járvány súlyos betegei, a rendelkezésre álló épített környezet, a szükséges eszközök és anyagok, de a legfontosabb, a gyógyító emberek hogyan, meddig bírják a fokozódó terhelést? Meg se próbálok erre most választ adni. Az optimista szcenárió ugyanúgy életveszélyes, mint a riogatás, a vészmadárkodás.
Válságban a válságot kell kezelni
Két dolgot próbáltam volna másképp csinálni, ha szerepem lenne a rendszer működtetésében:
- Jelentős, - majdnem azt írtam brutális - általános béremelés az egészségügyben. Ezzel egyidőben egy komoly pótlékrendszer a béren felül, de arányosan a közvetlenül a „fronton” dolgozóknak. Olyan mértékben, ahogy kiveszik a részüket a fertőzött, pláne a súlyos betegek ellátásában. Ez a pótlék csak a járvány idejére jár.
- A másik, egy intenzív, célzott toborzás, az egészségügyet elhagyó, de jólképzett szakemberek körében. Egy számomra komoly forrás szerint kb. 170 000, többnyire képzett egészségügyi dolgozó ment el az ágazatból, persze nem rövidtávon, hanem évtized(ek) alatt. Ha ennek csak egy kis töredékét (a fiatalabbakat, a néhány hónapja, éve egyértelműen egzisztenciális okokból elmenteket) vissza lehetne hívni, akkor nagyobb biztonsággal néznénk a jövőbe. De ehhez tisztességes bér és jövőkép kell.
Mindkét javaslat időkorlát nélküli. Napokon belül el lehetne kezdeni.
Én határozottan örülök, hogy miniszterelnök úr úgy tűnik, rendszeresen kórházakat látogat. Ha mi is látjuk a filmeken keresztül, akkor ő közvetlenül is érzékelheti a problémákat. Láthatja a kórházak állapotát, a benne dolgozók fáradtságát, ha kérdez, hallhatja a válaszokat. Nem véletlenül tett erre utalást a Magyar Nemzetben közölt írásában.
Szerintem hozzá is eljutnak azok a hírek, amit a hazai szakemberek hangsúlyoznak. Új elem, hogy a világ egyes országainak történéseit követő népegészségügyi központok, és a melléjük felzárkózó matematikai modellezők az elmúlt napokban azt mondják (amit már a mi szakembereink, az országunk dimenziói között is jeleznek) hogy a járvány sokkal kiterjedtebb, mint azt a közvetlen mért adatok mutatják. Sok országban sem az egészségügy, sem a népegészségügy nem képes tudományos pontossággal követni a fertőzöttek, a betegek és az áldozatok valóságos számát. Immár több mint fél éves adatok alapján készült matematikai elemzések egyes országok halálozási statisztikájának olyan emelkedését észlelik, ami arra utal, hogy a COVID halálozás a ma ismert 1 millió körüli szám duplája, a fertőzöttek száma pedig az ismert adatok 10-20 szorosa. Ez utóbbi akkor már közel fél –háromnegyed milliárd embert érint. Egyelőre szerencse a bajban, hogy sok a tünetmentes (kb. 40%) és sok az enyhe lefolyású, nem is COVID-ként azonosított beteg. Ezek arra utalnak, hogy sem a külvilágban, sem itthon még nem lehetünk nyugodtak, és a védekezés összes ésszerű módszerét alkalmazni kell.
A „zab metaforára” visszatérve, addig kell adni, míg a harc neheze el nem kezdődik. Nem kötve feltételekhez. Pláne nem egy kidolgozatlan, vagy ismeretlen, de nyilvánvalóan komoly előkészítést, implementációt igénylő reformhoz.
A 2007-9 közötti gazdasági világválság és a Molnár Lajos javasolta (és általa elkezdett) egészségügyi, egészségbiztosítási „reform” egybeesése rettenetes figyelmeztetés legyen minden tisztességes politikus és szakember számára. Egy nyugalmasabb időszakban meg fogom próbálni kifejteni, hogy egy ilyen bonyolult rendszer, mint az egészségügy reformja milyen előkészítést, egyeztett koncepciókat, kidolgozott megvalósítási terveket, az érintettek edukációját (a lakosságot is!), milyen szervezési intézkedéseket, milyen ellenőrzési mechanizmusokat és milyen korrekciós lehetőségeket követel. Valamint azt, hogy „épelméjű országok” (ez nagy szemtelenség tőlem, csak szeretném, ha megjegyeznék a Kedves Olvasók) nem hagyják annyira leromlani az egészségügyet, hogy reform után kiáltson (és garantáltan megbuktassa a regnáló, a reformot eldöntő politikusokat). Persze ahogyan vannak „COVIDIÓTÁK”, úgy vannak „reformidióták” is, csak róluk mostanában kevesebb szó esik. Kedvenc Rejtő Jenő figurám egyikére hasonlítanak: Winter sebésztanárra, aki nem tud operálni, de szeret!
Számos okból nehezebb időszak jön, mint tavasszal. Másként kell alkalmazkodni a helyzethez, más problémák kerülnek előtérbe. Sok egyszerű embernek (de nemcsak nekik), és nemcsak itthon, de a világban is, elegük van ezekből a furcsa helyzetekből, ami alapvetően felforgatja az életüket.
Náluk nehezebb helyzetben csak a betegek és a gyógyítóik vannak!
VÉDJÜNK ÉLETEKET! VÉDJÜK AZ EGÉSZSÉGÜGYET! VÉDJÜK, SEGÍTSÜK AZ EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓKAT!
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!