A temetkezésről népegészségügyi szemmel

Mi előbbre való: a hagyományok tisztelete vagy pedig a közösség egészségének védelme - például a halottak által terjeszthető veszélyekkel szemben, amelyek ellen hozott intézkedések olykor súlyosan sértik a végtisztesség évszázadok alatt meggyökeresedett rítusait. Végül is a fő szempont mindig is a még élők védelme volt például a járványokkal szemben. Magyarországon a temetkezés tekintetében 1876-os évszám tekinthető fordulópontnak. Ekkor született egy olyan törvénycikk, mely alaposan körüljárja a közegészségügy témakörét, beleértve a temetkezést is. A Semmelweis Egyetem kutatói, Dr. Balázs Péter és Dr. Kádár László közös tanulmányukban ezt a ritkán vizsgált témakört elemezték.

Személyes búcsúzástól a rideg elutasításig
A temetkezés, bár jól ritualizált folyamat volt, valójában igen bonyolult szokásrendet követett, különösen a 19. századi paraszti közösségekben. Természetesen ekkor még nem volt fellelhető minden utcában temetkezési vállalkozó, így a ceremóniát, és az ehhez társuló összes tevékenységet a háziak, a rokonság és a közösség tagjai bonyolították le. Szinte mindent ők végeztek el, így a siratáson, virrasztáson kívül a sírásást és magát a temetést is.
Természetes volt a halottal való közvetlen fizikai érintkezés is. Megfogták, csókolgatták a halottat.

A temetés igen komplex etnokulturális szokásrendszerrel párosult, melybe a közigazgatási rendelkezések szinte alig tudtak beleszólni. Például pestisjárvány idején nagy felháborodást keltett, hogy az elhunytakat nem egyedileg és a temető megszentelt földjébe temették, hanem tömegsírba tették egészségügyi okok, illetve a halottak óriási száma miatt. A közfelháborodás közepette olyanok is akadtak, aki egyszerűen kiásták elhunyt hozzátartozójukat, és kimenekítették a tömegsírból, hogy aztán tisztességes helyen újratemethessék.
Ez a mai világban szinte már elképzelhetetlen, főleg azért, mert a halál legtöbbször kórházban következik be. Kevesen vannak, akik otthon, ágyban, párnák közt hajtják fejüket örök nyugalomra. Abból, hogy a halál, a haldoklás folyamatából a hozzátartozók kivonják magukat érhető, hogy az emberek inkább tartanak a halottaktól, és az egykori szeretett rokon hirtelen rémisztő tárggyá változik.

Újraélesztés és gyilkosság
Visszatérve a múltba, még a 19. század végén is a halottvizsgálatot halottkémlésnek nevezték. Halottkém természetesen orvos, vagy pedig halottkémi vizsgával rendelkező személy lehetett. Mind az orvos, mind pedig a szakképzett halottkém számára pontos lista készült arról a halottvizsgálat alkalmával kötelező teendőkről. Ide tartozott többek közt a tetszhalál megállapítása (ma úgy mondanánk, hogy a klinikai és a biológiai halál közötti állapot észlelése), és ilyenkor rendelkezni kellett a gyors újraélesztéséről, illetve a rendkívüli halálesetekre is igen részletes leírás vonatkozott. A halottkém feladata volt, hogy a helyszínen lehetőség szerint állást foglaljon a lehetséges gyilkosság kérdésében. De egy esetleges járvány bejelentése is a halottkémlelő feladatai közé tartozott, amelyet sajnos gyakran elmulasztottak.

Hamvasztás: kezdeti ellenállás után elfogadott módszer
Ne higgyük, hogy a temetkezéssel kapcsolatos egészségügyi problémák ma már idejétmúltak! Gondoljunk csak az árvizekre, ahol a talajvíz olyan magasra emelkedik, hogy a hagyományos koporsós temetés kivitelezhetetlen, sőt, a megelőző napokban eltemetetteket is olykor exhumálni szükséges. Mindezek kényszerű változásokhoz vezettek a temetkezési szokásokban. A hamvasztás ennek ellenére még a múlt század elején is szinte elképzelhetetlennek tűnt, sőt, egészen az 1950-es évekig a keresztény felekezetek tiltakozásával is szembe kellett nézni, holott már egy 1894-es konferencián felvetődött, hogy közegészségügyi szempontból a hamvasztás sokkal kedvezőbb a koporsós temetésnél.

Mára az emberek hamvasztással kapcsolatos magatartása alapvetően megváltozott. Ez a fajta módszer jóval elterjedtebb, és nemcsak higiénés okokból, hanem azért is, mert a temetők befogadó készsége véges, lassan megtelnek. A temető hiába tartozik hozzá hagyományosan egy falu arculatához, azt senki se szeretné, ha elhunyt hozzátartozójának valahol a temető legtávolabbi zugában tudnának csak végső nyughelyet biztosítani.

A hamvasztás tehát számos előnnyel jár. Egyrészt járványügyi szempontból sokkal higiénikusabb, egy urna kevesebb helyet foglal el, mint egy koporsó,és nem kell tartani attól, hogy egy esetleges természeti csapás, például árvíz esetén az elhunyt teste, sírhelye megrongálódik, nem beszélve arról, hogy a hamvasztás költsége töredéke csupán egy koporsós temetésnek. Hátránya, hogy a hamvasztás során a holttest végleg megsemmisül, így igazságügyi orvostani szempontból, vagy akár antropológiailag, visszamenőleg már nem vizsgálható.

Újabb alternatívák
Bár hazánkat nem érinti, és a közeljövőben valószínű nem is fogja, a hamvasztásnak is vannak már modernebb, közegészségügyi szempontból még higiénikusabb módszerei. Ilyen például a folyékony nitrogénben történő fagyasztva szárítás, ahol rezgés által porítják a tetemet. Másik módszer, hogy magas hőmérsékleten, bázikus oldatban oldják fel a holttestet. Az eredmény itt is porított csont és némi folyadék. Megemlítendő azonban, hogy ezekben az eljárásokban is gondoskodni kell a holttestben lévő veszélyes anyagok, például egy amalgám tömés szakszerű megsemmisítéséről. Ezek az új módszerek még idegennek hathatnak számunkra, de lehet, hogy pár évtizeden belül a rezgés általi hamvasztás is olyan természetes „temetkezési" módnak fog tűnni, mint régebben a koporsós eljárás.