Rák: szorongás és felesleges fájdalmak

– Ma Magyarországon sok kiemelt intézményben sincs fájdalomcsillapításra specializálódott szakember, és az egyes szakterületek orvosai sem tudják, hogy kihez küldhetnék pácienseiket. Ezért gyakran annak ellenére csillapítatlan fájdalmak gyötrik a betegeket, hogy lenne gyógymód a szenvedéseik mérséklésére – jelentette ki Budai Erika, a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház Fájdalom Ambulanciájának főorvosa a Magyar Pszichoonkológiai Társaság (MPOT) budapesti konferenciáján. – Gyakori, hogy a beteg csak akkor jut el a fájdalomambulanciára, amikor már hónapok vagy évek óta szenved a fájdalmaktól, nem tud enni vagy mozogni, esetleg a nap és az éjszaka nagy részét tehetetlenül fekve szenvedi végig.

A daganatos betegeknél a fájdalom oka az esetek háromnegyedében maga a tumor, amely terjed, beszűri a környező szerveket, nyomást gyakorol a csontokra, az idegekre vagy bevérzéseket, fekélyeket okoz. Az esetek ötödében a fájdalom forrása a daganatellenes kezelés: a műtéti heg, az esetlegesen csonkolt szerv fantomfájdalma, a kemoterápia vagy a sugárterápia által kiváltott negatív hatások. Emellett az esetek kisebb részében az is előfordul, hogy a jelentkező fájdalom független a konkrét daganattól. Amint Budai Erika rámutatott, a fájdalmak feltérképezésekor nem elegendő a szervi elváltozásokra és élettani panaszokra figyelni, mert a fájdalom megélését legalább ennyire befolyásolják a lelki tényezők is.

Nem elég gyógyszert adni

– A páciens lelki állapota, nyugodtsága vagy zaklatottsága,

depressziója, baráti kapcsolatainak szorossága, a gyógyulásba vetett hite, a betegséghez való hozzáállása, családi kötelezettségei, szociális és anyagi háttere egyaránt hatással van arra, hogy ő maga miként éli meg a fájdalmait – szögezte le a főorvos, hozzátéve: a daganatos fájdalom elidegenedéshez vezet, mert izolálja szeretteitől, barátaitól a beteget, lesilányítja az érzelmeket, elveszi az emberi méltóságot, a munka és az alkotás gyógyító hatását, az életörömöt.

– Az egész embert kell kezelni, nemcsak a panaszát – hangsúlyozta Budai Erika. A fájdalomcsillapítás alapja, hogy a beteg is megértse a fájdalom okát, mert ezáltal jobban képes lehet azt kontrollálni. Meg kell beszélni a beteggel a terápiás lehetőségeket, s a kezelésbe aktívan be kell vonni a családot is. – Ha a beteg azt mondja, hogy fáj, akkor az úgy van akkor is, ha esetleg a szervi diagnosztika nyomán nem találjuk a magyarázatot – mondta Budai Erika, hozzátéve: nem lehet csak gyógyszerekkel felvenni a harcot a fájdalmak ellen, a fájdalomcsillapítás sikerének alfája és omegája a beteg lelki állapota.

– A beteg kezeléséért felelős orvosi csoportnak a páciens és családja bevonásával folyamatosan értékelnie kell azt, hogy egy-egy terápia mennyi előnnyel járhat és mekkora terhet ró a betegre – mondta Hideghéty Katalin, a szegedi Onkoterápiás Klinika sugárterápiás szakorvosa, hozzátéve: nem elég az élettartam meghosszabbítását szem előtt tartani, a meghosszabbított lét életminőségére is tekintettel kell lenni, s a döntések meghozatalában partnerként kezelni a beteget.

A szorongás egyik oka az információhiány

A sugárkezelés mindig kompromisszum: ugyan az utóbbi időben sokat fejlődött a technika, az egészséges sejtek roncsolását nem lehet teljesen elkerülni, ezért folyamatosan figyelni kell a mellékhatásokra, s a lehetőségek szerint csökkenteni kell azokat. A kezelések során egyébként is kiszolgáltatott beteget pedig nem szabad magára hagyni a félelmeivel. Már az is csökkenti a feszültséget, ha egyáltalán pontosan tudja és érti, hogy mi és miért történik vele – mondta Hideghéty Katalin.

– Ugye nem kemót kapok? – idézte az egyik leggyakrabban elhangzó kérdést Végh Éva, a fővárosi Szent László Kórház onkológusa, érzékeltetve ezzel, hogy nemcsak a sugárkezeléstől, hanem a kemoterápiától is félnek a betegek. – Mivel a statisztikák szerint élete folyamán minden harmadik ember szembenéz valamilyen daganatos betegséggel, szinte mindenkinek van a családjában olyan ismerőse, aki érintett. A kemoterápia szó tehát ismert, ám azzal szemben nagyon vegyes érzelmeket táplálnak a betegek: a kezelés reményt jelent számukra a gyógyulásra, ugyanakkor félnek a gyötrő mellékhatásoktól – folytatta Végh Éva.

Az előadó kitért rá: az adott beteg lelkiállapotának, informáltsági szintjének megfelelő tájékoztatásra sokszor nincs ideje az orvosnak, s gyakran a vizit néhány perce alatt a beteg sem teszi fel azokat a kérdéseket, amelyekre valóban választ szeretne kapni. Fontos szerep hárul emiatt a betegekkel éjjel-nappal együttlévő nővérekre.

Rosszullét a kórházkapuban

– A mellékhatásoktól való félelem és a mellékhatás súlyossága nem egyenesen arányos egymással, ezért nem elég csupán orvosi szempontból feltérképezni, hogy a nyelési zavarok, a nyálkahártya-gyulladás, az ízérzékelés elvesztése, a fáradékonyság vagy a hányinger mit jelent a szervezet számára, arra is hangsúlyt kell fektetni, hogy a beteg miként éli meg az egyes mellékhatásokat. Lehet, hogy egy orvosilag súlyosabb következményt a páciens elbagatellizál, míg egy szakmailag csak kozmetikai és komfortbeli mellékhatásnak számító tünetet súlyos traumaként él meg – fogalmazott Végh Éva, megjegyezve: a mellékhatások jelentős része mérsékelhető, ám ehhez arra van szükség, hogy a beteg mindig pontosan beszámoljon azokról, s jelezze, ha segítségre van szüksége.

– A szorongás megterhelő hatását jelzi, hogy olykor a szaknyelven anticipátoros hányásnak nevezett mellékhatás is előfordul, amikor a beteg már a kórházkapun belépve rosszul lesz, holott még nem történt semmilyen kezelés – fogalmazott Végh Éva, hozzátéve: a mellékhatások kezelése azért fontos, mert azok nagymértékben rontják az életminőséget, a pácienst állandó betegségtudatban tartják, megakadályozzák megszokott, napi életvitelének folytatásában, ezáltal elszigetelik szeretteitől. A kezeléseknek nemcsak rövid, hanem hosszú távú – akár évek múltán is fennálló – mellékhatásaik is lehetnek, s mivel egyre többen vannak azok, akik „ráktúlélőként" még akár több évtizedig is élnek, ezekre a tünetekre is oda kell figyelni a kontrollvizsgálatok során.

– Az egészségügyi átalakítások nyomán a fizikai struktúrák átalakítása során nagyon kevés szó esik arról, hogy mi történik a lélekkel, a változásokat miként élik meg a betegek és a gyógyítók – fogalmazott Rohánszky Magda onkopszichológus, az MPOT elnöke, hozzátéve: a páciensek részéről naponta elhangzó aggódó kérdés, hogy folytathatják-e majd a kezelését, vajon hozzájut-e majd a gyógyszereihez.

A szakember beszélt arról, hogy az utóbbi időszakban egyre inkább igénylik az emberek az orvos-beteg kapcsolat intenzívebbé válását, autonómabbakká válnak, igénylik a részletes felvilágosítást, valamint azt, hogy aktívabban részt vehessenek a betegségük terápiájában, illetve az azzal összefüggő kérdések eldöntésében.

A konferencián elhangzott: a megfelelő orvos-beteg kommunikációt a leterheltség és időhiány mellett az is gátolja, hogy gyakran az orvosok sem kapnak megfelelő pszichológiai, lelki támogatást, az orvosegyetemek nem vérteznek fel kellőképpen a korai kiégés ellen.

Betegként sem feladni az örömöket

– A betegség által kiváltott tehetetlenségérzetből adódó düh a családtagok mellett gyakran az egészségügyi dolgozókon csapódik le. Ebben a helyzetben kulcskérdés az, miként sikerül az agressziót kezelni, a konfliktust oldani – mondta Orosz Katalin szakpszichológus.

A szakember előadásában hangsúlyozta: a súlyos betegséggel való szembenézésnek és megküzdésnek számos állomása van. – A rákbetegség tudatosulásával a beteg azzal szembesül: a terápia során ketté ágazik az út, s a két útból csak az egyik vezet az élet felé. Rádöbben arra, hogy a halál lehetőségével való szembesülés az esetében nem halasztható – fogalmazott Orosz Katalin, ezzel utalva arra: a pszichológusok abban segíthetnek, hogy a beteg a káoszba süllyedés helyett új viszonyt alakítson ki a világgal, ne a betegsége határozza meg a tudatát, hanem a kényszerű szituációkban is rátaláljon a létezés örömére.

Ugyancsak a betegek lelki változásairól szólt Petrányi Ágota, a Szent László Kórház szakorvosa. – A betegek számára a kivizsgálások, később pedig az ellenőrző vizsgálatok jelentik az egyik legnehezebb időszakot. Mi orvosok könnyen továbbküldjük a pácienseinket újabb és újabb vizsgálatokra, ám abba sokszor nem gondolunk bele, hogy ez az időszak mennyire gyötrő számukra. A bizonytalanság rosszabb lehet még a betegség biztos tudatánál is – fogalmazott Petrányi Ágota. Ugyancsak nagy traumát jelent a kedvezőtlen diagnózis közlése.

– Miért pont én? – teszik fel gyakran a kérdést a betegek. Ez a helyzet pedig nem az a szituáció, amikor önvádat kell ébreszteni a betegben. Abban kell segítenünk, hogy a beteg az életének egy új kiindulópontjaként tudja elfogadni az állapotát, amelyben utat kell találnia – fogalmazott Petrányi Ágota, hozzátéve: azt is el kell fogadni, ha a beteg nem akar részletes információkat kapni állapotáról. Minden beteg másként éli meg a kórral való küzdelmet, vannak ugyanakkor alapvető személyiségtípusok, amelyek meghatározzák azt, hogy ki mekkora energiákat képes mozgósítani: a tagadók, a harcos lelkek, az elfogadók és belenyugvók, a szorongók, a feladók és reménytelenek más-más típusú törődést igényelnek.

Nemcsak az orvosoknak, hanem a családnak is meg kell tanulnia odafigyelni a betegre. – Többen megfogalmazták már, mekkora teher számukra, amikor a családtagok vagy rokonok állandóan arról beszélnek, hogy milyen jó lesz egy vagy két év múlva valamilyen nevezetes családi ünnepen vagy évfordulón „együtt táncolni." Mindkét fél tudja, hogy ezek sokszor nem őszinte biztatások. Mindeközben pedig nem kerülhet sor arra, ami számára adott pillanatban talán a legfontosabb: őszintén beszélgetni. Ugyancsak rossz gyakorlat, amikor a család a tehetetlensége ellen úgy próbál tenni, hogy beleviszi beteg hozzátartozóját olyan kúrákba, kezelésekbe, amelyet ő nem akar, esetleg csak újabb tortúrákkal jár, s érdemben nem hoz változást – fogalmazott Petrányi Ágota.

– A betegeket afelé kellene irányítanunk, hogy saját énjük szerint cselekedjenek és ne a mi valós vagy vélt elvárásaink szerint viselkedjenek – mondta Petrányi Ágota.