Áldozathibáztatás - történelmi és ágazati dimenziókban

Az áldozathibáztatás biztosan nem csak „magyar sport”, hiszen önálló fogalomként jelenik meg más nyelvekben is (például angolul: victim blaiming). Leginkább egyéni összefüggésekben használják, pedig nemzeti, ágazati, csoportos dimenziói is vannak. Ha csak napjaink két háborújának kommunikációját nézzük, akkor szembetűnik, hogy mennyi, ellentmondásos, a politikai marketinggel is összefüggő jelenségre mondhatjuk, hogy: áldozathibáztatás.

Áldozathibáztatás itthon

De azért a magyar történelmen is markánsan végigvonul. Már Szent István korában is megjelenik, hiszen a kereszténység terjedését akadályozó pogányokat, Koppánnyal az élen keményen legyilkolták, anélkül hogy az okokat mélyebben elemezték volna. Ők voltak a hibások és kész! Azért tegyük hozzá, ez nagyon régen volt. És lehet, hogy tényleg a megmaradás élet-halál kérdése volt a kereszténység révén Nyugathoz kapcsolódni, amit szegény eleink egyik másik csoportja egyszerűen nem értett meg.

Így jártak Dózsa György és parasztfelkelői is, őket még Werbőczy is szigorúan megítélte a híres törvénykönyvében. Pedig jó ügy érdekében, keresztes hadjáratra gyülekeztek, hogy a Szentföldet visszafoglalják a pogányoktól (muszlimoktól - milyen érdekes áthallás így, 500 évvel később). De a földesuraik elnyomása elleni keserűség és indulat lázadásba kergette őket, amit a kor hatalmasságai keményen megtoroltak. Kik voltak a hibások? „Természetesen” az áldozatok.

És hogyan jártak a kurucok, a nagymajtényi fegyverletétel után? Büntetés, száműzetés.

Hogyan jártak az 1848-49 katonái és úgy általában a magyarok, az orosz beavatkozás és a világosi fegyverletétel után? Ítélet, kivégzés, börtön, kényszersorozás, száműzetés és a „rebellis” bélyeg.

Mi lett a sorsuk 1956 hőseinek: Kivégzés, börtön, emigráció, majd 40 évig tartó elhallgatás, az emlékezés szankcionálása.

A történelmet mindig a győztesek írják

Nagyon erős állítás: a történelmet mindig a győztesek írják. Ennek fő vonulata, az áldozatok hibáztatása.

De azért tegyük hozzá, az igazság gyakorlatilag mindig kiderül, de sajnos igen gyakran már későn ahhoz, hogy a jókat, a jóakaratú embereket rehabilitálni tudják.

Két háború rendesen beárnyékolja ünnepeinket is. Október 23., minden áldozata mellett, a szabadság örömünnepe maradt a magyarok emlékezetében. Egy elnyomó hatalommal szemben szinte teljesen egységessé vált a nemzet, és a szabadságharc az áldozatkészség és az emberek közötti szolidaritás máig ható emlékeit hozta ki a magyar társdalomból.

Nemzeti gyásznap

Ma, november 4-én szombaton, már nemzeti gyásznapunk van. Ennek a napnak a hajnalán, 4 óra 15 perckor az ország minden keleti határállomásán és az országban megmaradt bázisairól egyszerre indult meg a szovjet hadsereg, tankokkal, gépesített egységekkel, hogy leverje a forradalmat, megbüntesse a rebellis népet.

Gyújtsunk egy gyertyát a hősök, az áldozatok emlékére. Mert ez 32-33 éven át tilos volt. Lassan 34 éve pedig már szabad. Érdekes megélni, hogy két rendszer határán hogyan változik meg a hivatalos álláspont és protokoll, miközben mi ki se mozdultunk a szülőföldünkről.

Egészségügy

A reform halad. Néha jó lenne tudni, merre!

November 1-től újabb három megye kapcsolódott be az új ügyeleti rendszerbe. Kívülről úgy tűnik, az Országos Mentőszolgálat bírja pénzzel, személyi és szervezési kapacitással. Új digitális helyfoglalási rendszer kezdett működni. „Olajozni” fogja az orvos beteg találkozásokat, vagy kiderül, hol vannak az akadályok a rendszer működésében?

Jelenleg 48 ezerre nőtt a műtéti várólistán várakozók száma. Hatalmas ötletelés folyik az okokról. Érdekeltség hiánya, a magas bér ellustítja az orvosokat, stb. Érdekes, hogy a kórházak pénzügyi szűkösségét, eszköz és anyaghiányát kevesen vezetik össze ezzel a problémával. És ha hozzátesszük, hogy a régen nem működő hatásos kódkarbantartás miatt egyes beavatkozásoknál a költségfedező elv se teljesül, akkor a kórházi menedzsmentek ellenérdekeltsége lesz tapintható, nem a gyakorló orvosoké.

Érdemes lenne figyelni a Magyar Kórházszövetség elnökének mértéktartó nyilatkozataira, amelyek számos kérdést pontosan világítanak meg.

Górcső alá fogjuk venni

„Górcső alá fogjuk venni!” – mondta a minap az államtitkárunk. Mit is? A múltat? Ő ne ismerné a valódi helyzetet? Mielőtt az Új Szent János Kórház (később Észak-Közép Budai Centrumkórház) főigazgatója lett, ugyanott kontrolling vezető volt. Pontosan látta, hogy egy pavilon jellegű műemlék kórházban milyen költségek merülnek fel, amelyeknek nincs rendszerszerű fedezete. Milyen gondok rejlenek a műtétes szakmák higiénés követelményeiben, és mekkora gond a hiányzó pályaorientáció mellett egyes szakterületekre orvost találni. És ebből további következtetés is levonható, hogy ha Budapest kedvező helyszínein sincs minden feladatra orvos, mekkora gond lehet egy távolabbi, kevésbé vonzó városkában?

Egyszóval, én örülök a górcsőnek! Csak legyen bátorság kimondani, hogy mit találtak, és legyen erő a pénzügyi és szervezési hibák kijavítására.

De nem az áldozathibáztatás vagy az alkalmas szakemberek kirúgása a megoldás.

Bár, a XXI. század első negyedének a végén, a folyamatba épített ellenőrzés, a stratégiai és operatív kontrolling eszközeinek felhasználásán is el lehetne gondolkodni, a magyar egészségügy és kórházügy érdekében…

Gyásznap és háború

Megérkezett november 4-e csendes, hűvös sötét hajnala. 15 perc múlva lesz 67 éve, hogy feldübörögtek a tankmotorok, majd az ágyúk és gépfegyverek is megszólaltak, és pontot tettek a magyarok szabadságának szépséges, nagyon vágyott álmainak végére.

Ukrajna szerte, Gázában és a Közel-Kelet több pontján ma ugyanez történik. Szenvedés, pusztulás, áldozatok, menekültek mindenfelé.

Ha próféta lennék, talán így kiáltanék fel, ég felé fordított arccal: zsidók, muszlimok, keresztények Istene, miért hagyod?

(Nyitókép: Harckocsik a Margithídon, 1956-ban. Forrás. Házy Zsolt, Fortepan)