EGY KIS CSEND

Hosszasan keresgéltem egy megfelelő címet a mai jegyzetnek. Ritka az ilyen időszak, amikor sem az egészségügyben, sem a belpolitikában sem a külső világunkban nincs olyan hír, történés, amelyik „vinné a show”-t.

Ha nem feszítené a magyar egészségügyet – és így a magyar társadalmat – annyi megoldatlan kérdés, probléma, akár azt is írhattam volna: „Business az usual”. Azért ennyire nem jó a helyzet, sem itthon, sem a világban, de sem örömhír, sem nagy dráma nem jelentkezett.

Külvilág

Továbbra se fejeződött be az orosz-ukrán háború. Sőt, kellemetlen harctéri jelentések, bombázások, polgári áldozatokról érkezett hírek rendesen cáfolják egyes politikusok nyilatkozatait. Persze, valami folyik a háttérben, de a profikat leszámítva a közönség már régen elveszítette a fonalat és nem tudja követni a körmönfont nyilatkozatok és békejelentések valóságtartalmát.

Legalább ilyen rossz a helyzet a Közel-Keleten. Kis reménysugár: valamennyi humanitárius segély újra elkezdett csordogálni és el is jutott a célcsoportokhoz. Ez még Ukrajnánál is keményebb dió, mert az évtizedes ellenségeskedés, az iszonyatos fájdalmak és az „ideologikus betonalap” egyelőre még elméletben se teszi lehetővé a tartós vagy pláne végleges megoldást.

Nem könnyű megérteni az Európai Unió politikai vezetői szintjén zajló vitákat és intézkedéseket. Mi sok évtizedes elmaradást kell pótoljunk, a vasfüggöny mögött eltöltött idő miatt. A politikusaink nem is értik, miért olyan passzív a magyar lakosság egy része. Miközben a politikai játékok egy része a mi bőrünkre is megy, például az olaj, a gáz és az elektromos energia körüli gazdasági feszültségek.

Trump, Putyin, Zelenszkij, Erdogan és néhány uniós vezető mintha valami furcsa táncjátékot adnának elő. Hatni akarnak a szavazóikra, a külvilágra és „megácsolni” a történelmi nagyságoknak kijáró szobruk talapzatát. De mintha elveszítették volna a megoldó kulcsokat. The show must go on.

Természet

Május a szélsőségek hónapja lesz az időjárási feljegyzésekben. Meleg-, hideg-, csapadék- és szélrekordok dőltek meg. Ma „mindössze” két dolgot nem lehet kiszámítani: a folytatást és az emberiségre kifejtett hatásokat. Az időjósok rettenetes, trópusi nyárral fenyegetnek. Hogy mi lesz a mezőgazdasággal, arra csak szorongva tudok gondolni. De arra is, hogy mi lesz az öregekkel, betegekkel a tikkasztó forróságban? Valóban megoldódott a kórházi klímaberendezések helyzete? A diagnosztikai és kiemelt gyógyászati helyeken túl jut a többi betegnek is? A zsúfolt váróterek, a sok órát követelő SBO várakozások megkapták a kellő figyelmet?

Egy pillanatra vissza a romboló természet és az ember viszonyára. Szerintem a magyarok többsége, akik valaha elmentek Erdélybe, jártak Parajdon és a környező szépséges tájban. De a legfőbb attrakció a sóbánya csillogó, földön túli ragyogással ékeskedő látványa, hangulata volt. Nekünk, orvosoknak még ma is klimatikus gyógyhely, de a korábbi évtizedekben, modern gyógyszerek híján egyes asztmás betegek Mekkája volt. Nincs jogom kritikát mondani, csak mélyen sajnálkozom, hogy a trópusi felhőszakadás miatt kiáradó patakoktól nem sikerült megvédeni. Mára csurig megtelt a hordalékos vizekkel. Sok munkába és még több pénzbe fog kerülni a helyreállítása.

Itthonról

Ülésezett az MTA Elnöki Bizottsága, amelyik az egészségügy vizsgálatát kapta feladatául. A heti téma, a betegségek megelőzésének helyzete, az életmód, a megelőző orvoslás kérdései. A megszólaló szakemberek egyáltalán nem voltak elégedettek a mai helyzettel.

Majdnembotrány vagy fake news?

Egy szakújságíró világgá röpítette, hogy egy kötszerekkel és sebkezeléssel foglalkozó holland-magyar cég elhagyni készül hazánkat, mert nem tud megegyezni a NEAK-kal az inflációt és egyéb hatásokat követő árakban. A sebészeti szakmák és az érintett több ezer beteg „megrezdültek”. De nem volt idő a botrány kibontakozására, mert egy fél napon belül kamerák elé álltak, és cáfolták a hírt.

Azt soha nem fogjuk megtudni, mi volt az igazság. Valaki „megvezette” az újságírót, vagy a hír hallatán az érintettek felfogták, mekkora baj kerekedhet egy ilyen botrányból. Ha ez utóbbi az igaz, akkor örülhetünk, hogy a média világ milyen hasznos a betegek számára. Ha az első, akkor tulajdonképpen nem történt semmi. A napokban újrajátszott nagyszerű Kittenberger film stílusában, Bodrogi Gyula hangján hallhattuk: kiugrott a nyúl a bokorból.

Beismerő vallomás

Post COVID tünetekkel súlyosbított idősödésem dyspnoés tünetekhez is elvezetett. Kiváló tüdőgyógyász orvosom, kollégám ehhez még egy obstruktív jellegű bronchitist is diagnosztizált. Miközben felírta (a felhőbe ám!) a két kiváló csodaszert, amelyek tényleg hatásosak voltak, finoman „megbökött”: ugye, te egyébként nem dohányzol? Morogtam valamit, szerencsére már várta a következő beteg és nagyon szégyelltem magamat.

1965 nyarán, azaz hatvan éve, a szigorló év előtti szünetben, mentős segédápolóként szoktam rá a cigarettára. Úgy éreztem, hogy oldja a stresszt, segít beilleszkedni a dohányzók közé és egyáltalán, olyan „nagyfiús” volt. Egy év múlva, az érettségi szünetben, nem dohányzó szüleim teljes rémületére már otthon is rágyújtottam. Utána „zsinórban” egyetemi felvételi, majd első vizsgaidőszak és akkor már a folyamat visszafordíthatatlan volt. Sajnos, az akkori környezet elfogadó volt, nagyon sokan dohányoztak. A következő évtizedeket most nem mesélem el. Azt viszont igen: a fulladás érzés, a rossz pO2 érték és az alvászavar nagyon erősen motiváltak, fejezzem be. Letettem, és vártam a mellékhatásokat. A leküzdhetetlen vágyat, hogy rágyújtsak. Nem jött. Vagy ha jött, elég volt a „szipak” készülék borzalmaira gondolni, és megállt a kezem a levegőben.

Miért meséltem ez el?

Mert május 31-én, szombaton már én is emelt fővel ünnepelhetem a nemdohányzók világnapját.

Hát így, csendesen telt el a 2025. év 22. hete, május-június fordulójával.

Jó egészséget kívánok minden kedves Olvasómnak!

 
(Nyitókép: Keserü Ilona (1933): Labyrinth 8. 2003. Olaj vásznon. 100x180 cm. A Magyar Nemzeti Bank gyűjteményében.)

A szerző korábbi írásai itt olvashatók