FÉLTEM A MAGYAR ORVOSI KAMARÁT!

Féltem a Magyar Orvosi Kamarát, leginkább saját magunktól. Persze, itt nem azonos a felelőssége egy, a munkája alá temetett magányos háziorvosnak, vagy kettő helyett dolgozó traumatológusnak, akiknek alig van idejük tájékozódni, szemben egy fizetett, „hivatásos kamaristával”, vagy választott területi vezetővel.

Viharzóna

A helyzet leginkább egy hatalmas repülőre emlékeztet, ahol néhány fős team vezeti a gépet, sok száz utas pedig még fizet is azért, hogy a repülés részese legyen. Közvetlenül nem szólhat bele sem az irányításba, sem az úticél kiválasztásába. De azzal, hogy erre a járatra vett jegyet, kifejezte egyetértését a céllal, megbízik a társaságban és abban a menedzsmentben, amelyik a gépet vezeti. De azt, hogy egyetért-e az egésszel, azt csak a következő jegyváltáskor tudja kifejezni. És ha a két pilóta, a navigátor és a fedélzeti mérnök belevezeti a gépet egy viharzónába, vagy landoláskor jól odaveri a gépet, az csak később derül ki. Ha ez a körmönfont hasonlat nem elég világos, alább szép lassan elmagyarázom.

Hálapénz

„Egyszer volt, hol nem volt”, volt egy orvosi kar, amelyet 70 éve, mint gyanútlan serdülőt a gonosz díler a partidrogra, a politika rászoktatott a hálapénzre. Nem adott nekik olyan jövedelmet, ami méltó és arányos lett volna a munkájukkal, a rendkívül nehéz stúdiumokkal és a folyamatos képzési kényszerrel (pl. csak a gyógyszeripar fejlődésének követésére gondoljunk), de cinikus módon „megengedte”, „elnézte”, hogy a lakosság ez hálapénzzel kiegészítse. Akik ehhez nem fértek hozzá, azok lettek a hiányszakmák. Őket egy kis bérkiegészítéssel érzéstelenítették.

Mivel az országot egyre kevésbé lehetett hermetikusan elzárni a külvilágtól, ez a méltatlan helyzet egyre jobban fájni kezdett. Sértette az emberi méltóságot, rombolta az optimális szakmai működést, kegyetlenül igazságtalan volt, és még azt is meg merem kockáztatni, hogy számosak személyiségében is kárt tett. A hálapénz átélt politikai rendszereket is, és megtiltása, béremeléssel összekapcsolva, csak az elmúlt néhány év fejleménye.

„Ich möchte Ihre Sorgen haben”

33 éve a nehéz és bonyolult szakterület és a közös sors megélése hozta össze az orvosokat a Magyar Orvosi Kamarában, ez jelentette a többség számára a politikai rendszerváltás, a személyes felszabadulás első élményét. Személyes kapcsolatomat a kamarával pár hete Requiem a Magyar Orvosi Kamaráért című jegyzetemben] fejtettem ki. Ehhez most hozzáteszek még egy „kulcsélményt”.

Magyarországon sokáig, talán valamennyire még ma is, íratlan hagyomány volt, hogy egy kinevezett politikai vezető elsőként az osztrák kollégáját látogatta meg. Így tett Csehák Judit is, 1988 tavaszán, amikor átvette a tárcát. Gondos előkészítés után elindultunk Bécsbe. Az első meglepetés az volt, hogy a miniszter jogász, és nem orvos. Franz Löschnak ezt nem is titkolta, elmondta, hogy a szakmát öt szakmai csoportfőnökkel irányítja. Udvariasan érdeklődött, mire vagyunk kíváncsiak az osztrák egészségügyből. Miniszter asszony mondta, hogy egyebek között az orvosi kamarára. Felszaladt Löschnak szemöldöke, de hát azok az ellenségeim, vagyis az ellenfeleim! A szinkrontolmács pontosan fordította Judit szavait: „Ich möchte Ihre Sorgen haben.” Azaz: én is szeretnék (végre) az Ön gondjaival küszködni.

Ez a mondat sokszor eszembe jutott és jut azóta is, ahogy a kormányok és a MOK küzdelmeit érzékelem. Ez a küzdelem lépett újabb szintre az elmúlt fél évben.

Félresiklás

A küzdelemről rendszeresen írtam a heti jegyzetekben. A február 4-i Küldöttközgyűlés „hadat üzent” és a nyomásgyakorlás mellett döntött. A kormány ezt politikai lépésnek értékelte és megszüntette a kötelező tagságot valamint elvonta a MOK köztestületi jogosítványait. A MOK Elnökség a tagsági viszony megújítása, megerősítése mellett döntött. 34 ezer kolléga vállalta, hogy önként fizeti a tagdíjat és marad. Ez akkor is hatalmas erő, ha ennek jóval több oka van, mint egy politikai állásfoglalás.

A MOK Elnökség megkönnyebbült, és nagy erővel elkezdett szervezni június 3-ra egy Küldöttközgyűlést. Nekem ekkor már hiányérzetem volt, mert a szokásjog szerint már hetekkel ezelőtt el kellett volna kezdeni a következő OKGY küldötteinek megválasztását. Emlékeim szerint ebben az időszakban soha nem tartottak küldöttgyűlést.

De térjünk vissza az időrendi leíráshoz: három héttel korábban egy régi tanítványom, aki 2019 óta küldött, felhívott és elmesélte: szerinte már nem érvényes a mandátuma, és ezt beszélik a környezetében is. Azt mondtam neki, hogy azonnal jelentse be az Elnökségnek. Szerintem itt valami tévedés vagy tisztázatlanság van, hiszen egy mandátumnak tisztújító közgyűléstől tisztújító közgyűlésig kell tartania. Az új mandátumot a mandátumvizsgáló bizottság érvényesíti, ekkor szűnik meg a régiek akkreditációja és kezdődik az újaké. Ahogy az legutóbb is történt.

Múlt heti jegyzetemben még reményemet fejeztem ki: jó lenne, ha a konfrontációt valamilyen együttműködés váltaná, mert rengeteg megoldandó kérdés van nyitva az egészségügy reformjában.

Ezután június 3-án, szombaton többször is megszólalt a telefonom. Először két kelet-magyarországi küldött hívott, rendkívül bosszúsan, hogy a közgyűlés helyszínén derült ki, hogy nincs érvényes mandátumuk. Ők azonnal hazaindultak. Később további barátaim hívtak, beszámoltak a vitákról, a kialakult zavaros helyzetről. A küldöttközgyűlés elkezdődött, a kitüntetéseket átadták, majd határozatképesség hiányában nem folytatták. A kitüntetésekről tudósítottunk, azt is megjegyeztük, hogy a rendezvény nem folytatódott. Ezután öt érdekes nap következett. Sem a MOK honlapján, sem a híreikben, sem a kamara közösségi oldalán szó sem esett a közgyűlés elmaradásáról.

A „baráti médiumok” is hallgattak. A Magyar Orvosi Kamaráról szóló híradás helyett a mentőket szidták: máskor nagyon sok kamarai hír jelent meg, pláne egy közgyűlés után. Most semmi. A szabadon maradó felületeket kitöltötték a mentők könyörtelen kritizálásával, majd az „árnyékminiszter” elkezdte követelni Csató Gábor leváltását. Mivel az árnyékminiszter OKGY küldött is, elgondolkodtam, hogy most a politikai küzdelemben mindent felhasználó ellenzéki politikust hallom, vagy a MOK felelős tisztségviselőjét?

Bajtársi vélemények

Ide is egy kis személyes történet. Fogorvosi kezelésre járok a Szentkirályi utcába, a Fogpótlástani Klinikára. Mivel ott szinte lehetetlen parkolni, leteszem a kocsit távolabb, és taxival folytatom. Úgy hozta a véletlen, hogy két ízben is főállású mentős vezette a taxit. Két okos, tisztességes középkorú férfi. Elmondják, hogy a szívük a mentőknél van már vagy 20 éve, de a megélhetéshez a szabad idejükben pénzt is kell keresni, mert egyre drágább az élet.

Egyikük elmondta, hogy nagyon rosszul viselik, hogy egyes politikai médiumok az ő napi gondjaikon „szórakoznak”, és egy-egy megoldatlan kérdésből általános vádakat kovácsolnak. A másik taxis ezen a héten elmesélte, hogy pontosan tudják, Csató főigazgató csak azt tudja elosztani bér formájában, vagy technikai fejlesztésben, amit az állam a rendelkezésükre bocsát. Érdekes, hogy már elfelejtette a közvélemény, hogy Csató előtt több mint egy évtizedig, másfél-két évente váltogatták a főigazgatókat. Hogy akkor milyen káosz volt…!

Megszólal a MOK

Az elsőt, egy rövid, „csukaszürke” közleményt csütörtökről-péntekre virradóra láttam meg a MOK hírek között: „A Magyar Orvosi Kamara június 3-ra összehívott Országos Küldöttközgyűlése az érvényes szavazásokhoz nem kellő számban megjelent, illetve távozó küldöttek miatt határozatképtelen maradt, így érdemi döntések meghozására nem volt lehetőség. A kitüntetések és emlékérmek átadására sor került, a díjazottaknak gratulálunk.” Hosszasan meditáltam: írjak-e erről?

Az Origo portál pénteken 13:30-kor közzétette az OKGY eseménytörténetét, hamarosan mások is csatlakoztak. A MOK Elnökség végre 18 órakor egy rövid közleményben reagált. Közben a honlapjukon megjelent az alelnök lemondásának szűkszavú híre.

A lényeg, hogy lemondtak az OKGY újabb összehívásáról és elindították a szabályok szerinti tisztújítást és benne az új küldöttek megválasztását. Azt hiszem, ez az egyetlen helyes út a mai helyzetben.

Fenyegető jelek

Az, hogy egy elméleti létszámát tekintve eredetileg 405 fős közgyűlésből csak 67-en tudtak megjelenni, meglehetősen súlyos egy helyzet. Komoly belső elemzést igényel.

Félre kell tenni számos prejudikáló elképzelést. Felül kell vizsgálni a „héják”, a radikálisan gondolkodó ifjak véleményét. Biztosan azt akarja az orvosok nagy többsége, hogy „nekivezessék” a kormánynak? Szerintem ez volt a február 4-i OKGY legnagyobb tévedése, legsúlyosabb felelőssége. Radikális, esetleg aktívan politizáló kollégák álma, hogy a MOK vezetésével kormányt buktassanak. De könyörgöm: ezt csak választások útján lehet. Azok pedig messze vannak. Addig élni, dolgozni, gyógyítani kell.

Ehhez mély meggyőződéssel teszem hozzá: a kamara nem pártpolitizálásra való. Kivétel nélkül minden orvos érdekét, ethoszát kell kifejeznie és ezekért küzdeni. Ha a MOK vezetése nem ezt szolgálja, akkor a csendes többséggel megy szembe. Kincses Gyula egyik régi, de szerintem találó mondata: „az egészségügy a kormányzati politika sajátos attitűdje”. Ezt szem előtt kellene tartani.

De akkor milyen eszközei vannak a Magyar Orvosi Kamarának? Bár az előző konfrontációval sokat veszített, azért még vannak. De ezeket már másképp kell alkalmazni.

Féltem a kamaránkat.

Ha a menedzsment, az Elnökség és a vezetőség nem találja meg a saját tagságával az összhangot, a baj hamar eszkalálódhat. A kórság neve: bizalmatlanság, érdektelenség, közömbösség. Ne jussunk ide.

A mi kamaránk is átvészelt már számos válságot, de talpra állt.

Soha nem volt aktuálisabb néhai Kulka Frigyes professzor áldása 1989-ből: „Vivat, crescat, florescat Magyar Orvosi Kamara”.

 A szerző korábbi írásai itt olvashatók