• nátha
    • Két náthagyógyszert el kellene felejteni - tiltás lehet a végük

      Két náthagyógyszert el kellene felejteni - tiltás lehet a végük

    • Tudományos bizonyítékok támasztják alá a húsleves gyógyerejét

      Tudományos bizonyítékok támasztják alá a húsleves gyógyerejét

    • Tízből csak három magyar fújja ki helyesen az orrát

      Tízből csak három magyar fújja ki helyesen az orrát

  • melanóma
    • Fényvédelem, önvizsgálat és tudás: együtt védenek a bőrrák ellen

      Fényvédelem, önvizsgálat és tudás: együtt védenek a bőrrák ellen

    • A Szigeten is keresd a „rút kiskacsát”!

      A Szigeten is keresd a „rút kiskacsát”!

    • Orvosi bravúr került a Guinness Rekordok Könyvébe

      Orvosi bravúr került a Guinness Rekordok Könyvébe

  • egynapos sebészet
    • Egynapos sebészet: új szakmai kollégiumi tagozata van a területnek

      Egynapos sebészet: új szakmai kollégiumi tagozata van a területnek

    • Megnyílt az egynapos sebészeti ellátás Csepelen

      Megnyílt az egynapos sebészeti ellátás Csepelen

    • Covid-kátyúból kilábaló egynapos sebészeti ellátások

      Covid-kátyúból kilábaló egynapos sebészeti ellátások

TARTOZNI KELL VALAHOVA!

Egészségpolitika 2023.05.27 Forrás: Weborvos Szerző:
TARTOZNI KELL VALAHOVA!

„Fiúk, nem kellene egymással beszélnetek? De úgy, alaposan!” – dr. Szepesi András jegyzete.

A magyar orvosok elsöprő többségének az elmúlt 15 évben két alkalommal is sikerült a politikusokat, az újságírókat és a szélesebb nagyközönséget meglepni.

Meglepetés, nem is egyszer

Az éppen regnáló hatalom félre akarta állítani az orvosok kötelező tagsággal működő képviseletét, a Magyar Orvosi Kamarát, amelyik több mint érdekképviselet. Egyszer se sikerült.

Sokan, sok oldalról találgatják az orvosok viselkedésének a titkát. Kizárt mindenféle politikai egységesítés, mert az azonos viselkedés a két esetben teljesen eltérő politikai térben történt. A jelenség oka szerintem az orvosi identitás erőssége. Megelőz és felülír számos egyéb érdek- és politikai viszonyt, szimpátiát. Ha tartozni kell valahová, akkor leginkább egymáshoz, azaz az orvosokhoz. Ezt érdemes mindenkinek, de elsősorban a MOK mai vezetőinek szem előtt tartani.

Mire valók a reformok, és kik akadályozzák?

A korábbi évek elmaradt intézkedéseit gyorsan bevezetett „reformokkal” próbálnák korrigálni, amelyek hirtelen meg kell, hogy változtassák az ellátás korábban kialakult (jó vagy rossz) rendjét. Az újhoz való alkalmazkodás középpontjába az orvosokat képzelik, akik kedves szóval, példamutató magatartással terelgetik a közel tízmillió magyart a Hivatal által elképzelt helyes útra.

A gyakorló orvosok mindegyike valóságos környezetben és valóságos rendszer elemeként működik. Minden „reform” legnagyobb kérdése, természetesen a szakszerűség mellett, hogy a „reform” koncepciója, jogszabályi intézkedései eltalálják-e legalább a valóságos rendszerelemek, vagy a mikrorendszerek valóságát. Ha eltalálják, akkor javítanak-e azokon? Ha javítani szándékoznak, akkor a hozzá vezető út járható-e? Mekkora alkalmazkodást követel az orvostól? Mekkorát az asszisztenciájától? És mekkora alkalmazkodást követel a betegektől?

Mert utóbbi esetben az orvosra van bízva, képes-e a betegeivel elfogadtatni az új helyzetet, pláne, ha az nekik újabb nehézségeket és költségeket okoz. És ne csak az alapellátásra gondoljunk. A járóbeteg-szakellátás helyszíneinek változása, a kórházak szerkezetének átalakulása csupa ilyen tényező.

Régen a politikusok úgy gondolták, a „hálapénzes orvosok” a reform fő akadályozói. Mivel ma már ilyenek nincsenek (biztos, hogy nincsenek? – de ezt a kérdést csak magamnak teszem fel), a hiány és a szűkösség viszont mindig kerülőutakat keres. Törvényes útnak a magánellátás látszik. Ez egyfelől nagyon sok embernek megfizethetetlen, másfelől éppen a kritikus és komplex ellátásokra nem képes. Sőt, populációs méretekben egyelőre csak nagyon kevés terápiára, azaz szinte semmire.

Ha már reform, akkor edukáció is kell!

Ez minden reform Achilles-sarka. Néha már azt gondolom, a kormányok úgy képzelik el a közel 10 millió magyar állampolgárt, hogy este 10 és éjfél között rákeres a Magyar Közlönyre, és elolvassa („noch dazu”, érti is) a friss jogszabályokat. Ráadásul az egymást kb. 25 éve követő „saláta leveleket” képes fejben szintetizálni.

Ilyenkor rémülten felriadok. Keresem a profi, közérthető magyarázatot, azaz a reform tananyagot. Ráadásul két változatban: egyiket az ellátóknak, a másikat a betegeknek és hozzátartozóiknak. Nem találom. Keresem a kommunikációs rendszert. Egy-egy államtitkári interjú, nyilatkozat. Vele párhuzamosan tengernyi kritika, vitatkozás a nem kormánypárti médiumokban és a közösségi felületeken. Ilyenkor nem csodálkozom, hogy (a mindenkori) kormány „ostromlott várnak” érzi magát. Ez az érzés igencsak felerősödik, ha a Magyar Orvosi Kamara prominensei vezetik a kritikai hadjáratot. Pláne, a Küldöttközgyűlés támogatásával.

Ilyenkor arra gondolok: fiúk (bocsánat, de egyelőre minden szereplő fiú), nem kellene egymással beszélnetek? De úgy, alaposan!

Persze, az a fránya kommunikáció azonnal kétfelé válik: nem kellene a médiumokban üzengetni, mondja (üzeni) az államtitkár, egy kormánypárti hetilapban. December óta nincs érdemi kommunikáció a Kormány és a MOK között – üzeni Kincses Gyula egy egyáltalán nem kormánypárti hetilapban. Ez utóbbi nem lenne egészen pontos, mert azóta találkozott a miniszterrel, az államtitkárral a háziorvosi tagozat vezetője kíséretében, részt vett a BM miniszteri tájékoztatóján…

A második cikk a mellékelt fotó miatt is érdekes. Üldögél az Elnök Úr a MOK tárgyalótermében, két portréfestmény alatt. A jobb válla fölött (nekünk rendezői bal) Gógl Árpád néz le talányosan a képről. Ugyan, mit üzen nekünk ez a fotó? A MOK két olyan elnöke, aki a kormányzati politikába is belekóstolt. Mit üzen Gógl, aki a kamarai ciklusa után egészségügyi miniszter volt, és Kincses, aki a MOK elnökséget megelőzően volt egészségügyi államtitkár. Ugyan levonnak-e ebből valamilyen tanulságot?

Nem állhatom meg a kérdésfeltevést: lehet, hogy Takács Péter tíz év múlva orvosi kamarai elnök lesz?

Uborkaszezon – folyamatos nyugtalansággal

Végülis, a mögöttünk elmaradozó héten semmi új vagy nagy dolog nem történt az egészségügyben. A hét elején még hűvös, szeles, esős időjárás uralkodott, majd hirtelen „bedörrent” a nyár, 29 fokos hőmérséklettel. Szerencsére, bőven volt eső az elmúlt hetekben, talán jobb évünk lesz, mint az aszályos tavalyi. Ránk is férne, mert az élelmiszerárak igen magasra kúsztak, már szinte kezelhetetlenek a lakosság idősebb, nyugdíjas milliói számára, de sok fiatalabb gyermekeket nevelő család is megszenvedi. Nem tudok nem gondolni a több mint százezer egészségügyi dolgozóra, akik a júliusi béremelést várják, miközben ma és holnap kell élve maradniuk. És kipihenten érkezni a munkahelyükre, és bizakodást sugározva lelket önteni a csüggedőkbe.

Az intézményeink többsége is bajban van, a lejárt szállítói tartozásuk átlépte az 50 milliárd forintot. Egyre jobban érezni a hiányt egyes területeken. Ebből kiemelnék egy területet, az inkontinencia ápolásának eszköztárát. Pillanatnyilag árviták miatt csak a szabadpiacon lehet vásárolni, a patikákban az elmúlt héten még nem voltak termékek. Ez nemcsak orvos szakmai szempontból okoz gondot. Az emberi méltóság megőrzése, a közösségi létezés feltétele, hogy beteg és idős emberek ezekhez könnyen hozzáférjenek.

Hétköznapi aggodalmaink

Szerencsére, tovább csökkent a mentősök rovására folytatott karaktergyilkos kampány. Ez a hatalmas szervezet, ez a több ezer szakember folyamatosan menti a magyar lakosság és a nálunk vendégeskedő külföldiek életét. Nem panaszkodnak, keseregnek, pedig gyakran lenne miért. Nem hibátlanok, de ki az a harsány kritikusaik közül? Ide illik egy Kennedy-mondás parafrázisa: ne csak azt kérdezd, hogy mit tehetnek érted a mentők, kérdezd azt, mi tehetnél te, a mentőkért? Mert az biztos, hogy az orvosok mellett dolgozó több mint nyolcezer munkatársnak jobb bérre és jövedelemre, a helyenként torlódó feladatok ellátásához létszámbővítésre, új szakemberek fölvételére és kiképzésére lenne szükség.

A jogszabály alapján a béremelésből kimaradó szakdolgozók számára látok ígéreteket, hogy a kormány megoldja a méltatlan és igazságtalan helyzetüket.

Nem látom viszont körvonalazódni a megoldást az intézmények adósságának rendezésére, márpedig ez a jelenség vagy a beszállító cégek jelentős részét vagy az egészségügy piaci környezetét fogja tönkre tenni. Le kellene vonni a COVID első heteinek eszközhiányának emlékéből eredő tanulságokat. Mert ha ma kitörne egy járvány, lehet, hogy még van raktáron néhány száz vagy ezer gép, de fogyóeszköz és anyag már biztosan nincs. Egy járvány első óráiban és napjaiban ez életeket jelenthet.

És egy személyes emberi veszélyhelyzet – a tragédia szót még nem merem leírni. Egy remek sportoló, egy fiatalember, a fejébe vette, hogy felmegy világunk legmagasabb pontjára, a Mount Everestre. Oda, ahol elegendő oxigén hiányában már nem lehet tartósan élni. De még fölmászni és gyorsan visszajönni lehet, és ez egy bravúr, világszenzáció. Mondanám, kiáltanám honfitársainknak, hogy a „puszták népe” számára a magashegy megmászása „nem magyar mesterség”. Suhajda Szilárd mégis elindult. Napokon át ez csak egy „mínuszos” hír volt, de szerdától már szívet szorítóan szenzáció. Azóta nem jelentkezik. Más csoportok még látták, még életjeleket is adott. Csak 58 méter szintkülönbség választotta el a csúcstól. Tegnap reggel óta a mentőexpedíció úton van. Mit hoz a szombat reggel? Esély már kevés, de reménység mindig van! Fohászkodunk Szilárd életéért.

De ezt megtehetjük a közelben dúló háború áldozataiért és menekültjeiért is.

Hozzon szép időt Pünkösd hétvégéje, jó, könnyű álmot és erőgyűjtő pihenést a kedves olvasóimnak és minden jóakaratú embernek.

Címlapkép: A Mount Everest északi oldala az alaptábor felől. Fotó: Luca Galuzzi. 2006.

Kapcsolódó hírek

Legolvasottabb cikkeink