HÁBORÚ

Politika

Baljóslatú szó. Végig kíséri az emberiség történetét. A gyilkolás, a kegyetlenség, a mérhetetlen szenvedések bújnak meg mögötte. „A háború a politika folytatása más eszközökkel”, írta a bölcs hadtörténész, Clausewitz Der Krieg című könyvében. Ha nem is folytatta, de mások később megtették, hogy a mondatnak van másik fele is: a háború folytatása a politika, csak más eszközökkel. Ezzel persze azt is jelezzük, hogy bonyolult a dolog, és érdekek bújnak meg a háttérben. Márpedig akkor itt az egyik embercsoport azért akarja legyőzni a másikat, mert valamit el akar érni. De ahol politika van, ott politikusok is vannak. Az ő érdekeik gyakorlatiasak, elsősorban a hatalom, azután minden, ami ezzel járhat, elsősorban az ország, a nemzet erőforrásai feletti rendelkezés, a szabályok alkotása, az igazságszolgáltatás és az erőszakszervezetek.

Történelem

Amióta az emberiség gondolkodása nyomot hagy maga után (írott történelem), az egyik legnagyobb kérdés, hogy ki a jó politikus. Könyvtárak vannak tele a hatalom, a politika és a politikus viszonyrendszeréről szóló művekkel. Jogi alkotások is, szakértői munkák, de szépirodalom is hatalmas terjedelemben. Miért? Vegyük például a háborút: soha sem a vezetők harcolnak. Legalább is az elmúlt 500 évben már biztosan nem. Mindig a nép egyszerű gyermekei mennek a hekatombába, és csak az évszám dönti el, hogy csatabárd és íj, kard és dárda, puska vagy ágyú, bomba, gépfegyver vagy rakéta az eszköz a kezükben. A cél minél többet megsemmisíteni az ellenfélből. Akik ugyanúgy a másik nép egyszerű gyermekei. Miért is? Csak nem a politikai hatalomért, annak stabilitásáért, és mindazért, ami ezzel jár? A jelszavak mindig magasztosak. Haza, nemzet, szabadság, tartós béke stb. és természetesen a „nép érdeke”. A vicc gyakran az, hogy a szemben álló oldalon is ugyanezeket mondják. A benne élők mit tehetnek, elhiszik. Aki nem hiszi és megmondja, az áruló. Le kell tartóztatni. Ha távolabb állunk, akkor ez a veszély csökken, lehet tüntetni, de ki mellett? A rendező elv elég egyszerű: aki éppen az áldozat. Most éppen Ukrajna. A nép szinte mindig igazságos, ha hagyják. Nem akarok nagyon filozofikus lenni, de hogy éppen ki az agresszor és ki az áldozat, az a történelem során bizony változhat, akár helyet is cserélhet. De ez egy síkos gondolati pálya, nem is mennék a mélyére. De mégis egy történelmi példa a dolog rettenetes ellentmondásaira. Magyarországot Malinovszkíj marsall vezetésével, a 2. Ukrán Front (a Vörös Hadsereg magasabb egysége) szabadította fel a német megszállás alól. Ez nagyon sok üldözött honfitársunknak, de az egész országnak is felszabadulást jelentett. Viszont ugyanannak a történetnek a sötétebb oldalán, eközben sok tízezer magyart „málenykíj robotra” hurcoltak válogatás nélkül, de ezen túl, a megszálló hadsereg jogán fosztogattak, és nagyon sok nőt megerőszakoltak. A legszívszorítóbban egy kiváló egészségügyi szakember, a Hospice Mozgalom alapítója, Polcz Alain vallott erről, amikor már lehetett…A tegnap este tüntető fiatalok erről mit se tudtak, de ez esetben már az ukránok az áldozatok, és az események mindig a jelenben zajlanak. Talán nem is lenne szabad mindig összevetni a történelemmel. De elfelejteni se lehet...

Azért azt se feledjük, az ókor óta minden politikai elit használ egy-egy jelszót. Cinikus, de hatásos:

Si vis Pacem, para Bellum.

Ha békét akarsz, készülj a háborúra.

Eljön egyszer egy olyan világ, amikor ezt végre elfelejthetjük?

Saját gondjaink

Egy két éve tartó világjárvány egyik hullámának befejezése, megoldása előtt, amikor azért még naponta jelentenek halottakat, fertőzötteket és az életükért küzdő embereket a világ minden pontjáról. Az egyik drámai dolog, hogy itt az északi féltekén lecsengőben van az 5. hullám, és kezdtünk reménykedni egy kis pihenésben, regenerálódásban, mert a világ lakossága, közöttük a kicsi Magyarország népe rettenetesen elfáradt, kimerült.

A szombati jegyzetemnek azt a címet terveztem, mielőtt a háború felülírta:

AZ UTOLSÓ ÁLDOZAT IS ÁLDOZAT

Arra gondoltam, hogy fenn kellene tartani a védekezést a veszélyeztetettek körében, és folytatni az immunizálást, mert hiába vannak csökkenő trendek, a járványnak akkor van vége, ha már nincsenek se betegek, se áldozatok.

Két napja szinte egy szó sem esik a járványról. Pedig van még friss fertőzés szép számmal. Az áldozatok száma csökken, de a péntekre virradó napon még 88 volt. Az oltást kérők száma meglehetősen hirtelen, nagyon lecsökkent. Ugyan még nem oldottunk fel minden korlátozást, de annak hírére, hogy a környező országok ezt már elkezdték, „mi magyarok” képesek vagyunk ezeket spontán, a szabályok változása nélkül követni.

Két nyugtalanító hír

A magyar egészségügy állapota „mindennapi kérdés”, de időnként „kasszát” kell csinálnunk. Az elmúlt napokban két fontos állami hivatal jelentett:

A Központi Statisztikai Hivatal szerint az egészségügyi és szociális ágazatból „eltűnt” 28 600 munkavállaló. Ebben a számban az egészségügy 17 ezer fővel szerepel. Mivel a két alrendszer működése ezer szálon kapcsolódik, érdemes együtt vizsgálni. Hiszen a szociális rendszer rengeteg beteg embert gondoz, akik egészségügyi ellátást is igényelnek. Ilyen nagyságrendű létszámcsökkenés alapjaiban rázza meg az egészségügyi ellátást. A veszélyhelyzeti szabályozás szigorú szervezési gyakorlata időlegesen áthidalja a hiányokat, adott esetben túlmunkával, vagy dolgozók átvezénylésével. De ez biztosan nem maradhat így örökre. Az a legrosszabb megoldás, amit egyes „pragmatikus politikusok és szakértők” felvetnek, hogy szabjuk az intézményrendszert a meglévő emberi erőforrásokhoz (és pénzhez) és a „sok kórházból” be kell zárni számosat. Most szólok, hogy demográfiai, morbiditási, hozzáférhetőségi (pl. térinformatikával támogatott) vizsgálatok nélkül bezárni, az rettenetes helyi ellátási zavarokhoz, humán katasztrófákhoz vezethet.

A Magyar Államkincstár hírét lényegében nem tudom értelmezni: 2022. január 31.-én az egészségügyi intézmények lejárt szállítói tartozása 8,7 milliárd forint volt. Miért nem? Azért, mert veszélyhelyzeti állami „kézivezérlés” van. Ez a típusú irányítás nem engedheti meg az intézmények ilyen típusú magára hagyását. Pláne azok után, hogy decemberben egy nagyságrenddel nagyobb adósságállományt rendeztek. Ha valamelyik „szakértő” úgy gondolja, hogy azzal kényszerítik takarékosságra az intézményeket, hogy az adósság nyomása alá helyezik, az hatalmasat téved. A tartós és újratermelődő adósság hatása rombol. Pl. nem fizetik ki (időben) az elrendelt túlmunkák díját. Nem végzik el a szükséges karbantartásokat. Hiányok keletkeznek a gyógyításhoz szükséges cikkek valamelyik területén.

Szerintem a hatalmas elvándorlás és a pénzügyi anomáliák egymást rontó folyamatok. Mivel ma már nincsenek tulajdonosi viták, egyértelmű, hogy kinek kell cselekedni. Azt hinni, hogy ezekre a tempósan növekvő kapacitású fizetős magánellátás lesz a megoldás, életveszélyes tévedés. A szemünk előtt alakulnak a magánellátás hosszabbodó várólistái, és ezek ugyanolyan figyelmeztető jelek, mint a közintézmények várólistái.

Egy hét múlva lesz 2 éve, hogy elkezdtem a heti jegyzetírást.

Az első jegyzet címe: „Inter arma silent Musae” volt. Kivételesen kérem, olvassák el. Ez már egy történelmi ív a kezdetek és napjaink között. Az egészségügy helytállt, de hatalmas terheket cipelve, egyre több válságjelet mutatva. Ezeket most számba kell venni, és én is azt gondolom, hogy a sima renoválás már nem lesz elég. Több kell: stratégiai tervezés és komoly, segítő beavatkozások. Minél előbb elkezdjük, annál hamarabb lesz eredmény.

Legyen vége mielőbb a háborúnak!

Legyen vége a járványnak!

Éljük túl, és lássunk neki a helyreállítás és fejlesztés elkerülhetetlen feladatainak.  

Képünk: Vaszilij Vasziljevics Verescsagin (1842-1904): A háború apoteózisa. 1871. Olaj vásznon. 127x197 cm. Tretyakov Galéria, Moszkva.