Háziorvos-lás(s)! – praxisról, praxisjogról

A háziorvosi szolgálat létrehozása a költséghatékonyság kialakítása felé tett első lépés volt, a közalkalmazotti jogviszonyban ellátott praxisok nagy részénél az önkormányzatok ellenállása miatt hiúsult meg a privatizáció az 1990-es évek első felében. A hazai alapellátásban 2000-re a funkcionális privatizáció már javarészt lezajlott, a következő állomást a teljes privatizáció jelenthette volna. A teljes privatizáció megvalósítását akadályozta és jelenleg is akadályozza, hogy az egészségügyi alapellátás működtetéséhez szükséges berendezések, felszerelések, az orvosi rendelő az adott települési önkormányzat vagyonába tartozik, melyek így korlátozottan forgalomképesek. Szabad döntési joga, rendelkezése csak a képviselő-testületnek van ezen tárgyak vonatkozásában, és kötelezni nem lehetséges őket az átruházásra, mert ez az autonómiájukat sértené – írja dr. Karády Anna, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium jogásza Háziorvos-lás(s)! című cikkében, amely az Egészségügyi Gazdasági Szemle júliusi számában jelent meg a 17. oldalon.

Az orvos szempontjait vizsgálva: a sikeres privatizáció lényege, hogy legyen elvi esély a befektetés megtérülésére. Az orvosnak nem feltétlenül érdeke a teljes privatizáció, mivel a finanszírozás forráshiányos, a biztosított összeg nem tartalmazza a működtetés amortizációs költségeit, tehát a teljes privatizációhoz az orvos oldaláról nézve szükség lenne amortizációjának ellentételezésére. A funkcionális privatizációval az orvosi rendelő és annak felszerelése általában az önkormányzat tulajdonában maradt, ami feszültséget gerjeszt jelenleg is a fenntartó önkormányzat és a működtető között – mutat rá a szerző az állandósult konfliktus okára.

A továbbiakban a szerző szerint szükség lenne egy pontos definícióra a praxisról, hogy ne egyedi módon értelmezze mindenki, továbbá egyértelműen kellene a működtetési jogot meghatározni a praxis vonatkozásában is. Szükség lenne a praxisok értékének meghatározására is, amelyet egy szakmai szervezet végezhetne bizonyos értékelési szempontok alapján. Ehhez dr. Karády Anna szerint segítségül lehetne hívni a német modellt. Bár a praxis vételárának meghatározására Németországban sincs egységes rendszer, mégis fontos elem, hogy a vételár meghatározása az eladó orvos részéről megközelítőleg egyezzen a forgalmi értékkel, a vevő és az eladó közti megállapodás tervezetet be kell nyújtani az illetéses orvosi kamarához, hogy jóváhagyja.

Az értéknél a tiszta jövedelem nagyságát tekintik alapvető jelentőségűnek, de a jó hírnév is meghatározó tényező az ár kialakításában. A német rendszer egy nagyobb földrajzi területre állapítja meg a szükséges orvosok számát, melyet jelentősen befolyásolnak a piaci szempontok, míg Magyarországon egy konkrét földrajzi körzethez tartozik egy adott praxis.

A praxis forgalomképessége ugyanolyan korlátozott módon érvényesül, mint nálunk a működtetési jogé. A szövetség engedélye, és a személlyel szemben támasztott feltételeknek való megfelelés elengedhetetlen a praxis megszerzésének szempontjából. Náluk a praxis anyagi biztonságot és jövőt jelent, értékének meghatározásakor az orvosi kamara segítséget nyújt, ezt mindenképpen követendő példának tartja a szerző, aki szerint önmagában nézve a háziorvosi szolgálat bevezetése, valamint a praxisjog létrehozása helyes lépésnek értékelhető, mert az irány megfelelő volt. Az ötlet, amely a reformhoz vezetett, jó elképzelésnek mondható, azonban a megvalósítás nem sikerült maradéktalanul. Sajnos, az alapvető célok maradtak megvalósítatlanul. A privatizációval kapcsolatos jelmondat szerinte az lehetne, hogy: tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!

Dr. Karády Anna írása teljes terjedelemben az Egészségügyi Gazdasági Szemlében olvasható.