Így lehetne megmenteni a lábakat

Az alsóvégtagi érbetegek hazai ellátásának egyenetlenségét, hiányosságait sajnos pontosan mutatja egy fiatal, 1-es típusú cukorbetegségben szenvedő férfi tragikus esete: egyik lábát meg tudták menteni, mert időben orvoshoz került, a másikat nem, mert elakadt valahol az ellátórendszerben. Vaszkuláris centrumok kialakítása, széles körű szakmai összefogás, a modern orvostechnikai eljárásokhoz szükséges finanszírozás biztosítása tudna fordítani a magas számú lábamputációk miatti rendkívül rossz helyzeten. Így összegezhető a „Mentsük meg a lábakat” népegészségügyi orientációjú szakmai program bemutatását célzó legutóbbi META ülés.

Az egészséggazdaságtani társaság és a Magyar Angiológiai és Érsebészeti Társaság közös rendezvényén a júliusban készült és az EMMI-nek benyújtott szakmai javaslatcsomag került fókuszba. A dokumentum a minimál-invazív ellátások szerepének növelését szorgalmazza az alsóvégtagi verőér betegek, különösen a kritikus végtagi iszkémiás esetek (critical limb ischemia – CLI) kezelésében az amputációk számának csökkentése, a betegek túlélésének és életminőségének javítása érdekében.

Túlnőtt az érsebész szakmán az ellátási probléma

Tragikus vezető szerepünk van az európai amputációs statisztikákban, ugyanis hazánkban messze a legmagasabb a combot és a lábszárt érintő major amputációk száma: az európai átlag 2,5-szerese, ráadásul nálunk a legfiatalabbak az amputáción átesett betegek, idézte a szakirodalmi adatokat dr. Szeberin Zoltán érsebész szakorvos. A Semmelweis Egyetem érsebészeti profilvezetője úgy vélte, ez már akkora ellátási gond, amely túlnőtt a szakmán.

Az amputációk 71,5 százaléka primér amputáció, ami azt jelenti, hogy a láblevágásig lényegében semmi nem történt a beteggel, nem jelent meg sehol az ellátórendszerben problémájával, ami döbbenetes mutató! Nem állunk sokkal jobban a sikeres amputáción átesett betegek halálozási arányát vizsgálva, amely szinte azonos a malignus daganatos betegségekével. Ezen belül magas a kórházi halálozás, a betegek 20,8 százaléka még az intézményben meghal – csak összevetésül: a finneknél ez az arány 6 százalék. Ugyanakkor az időben elvégzett katéteres beavatkozásokkal a beteg végtagját, sőt, életét is meg lehet menteni, hívta fel a figyelmet az érsebész. Az is kiderül a statisztikákból, hogy a CLI-ben érintettek ötven százaléka cukorbeteg (lásd korábbi cikkünket - Diabétesz láb: olcsóbb levágni, mint megmenteni?).

Színvonalasak a szakmai ajánlások, itt a modern technika, de…

Vaszkuláris teamek kellenének, pluszforrások, s ha kevesebb centrum is, de legalább megfelelő szakember gárdával, sorolta a javaslatokat Szeberin Zoltán. Úgy vélte, meg lehetne fordítani a beavatkozási arányt, vagyis: 70 százalékos lehetne az endovaszkuláris, 30 százalékos a nyitott műtétek aránya a CLI-k esetében. Bár sok a hiányosság, de nem lehet panasz a hazai szakmai ajánlásokra, amelyek léteznek, aktuálisak és színvonalasak, csak meg kellene őket valósítani az ellátás átszervezésével, a társszakmák (angiológus, diabetológus, bőrgyógyász, érsebész, radiológus, ortopédus, rehabilitációs szakember) összefogásával.

Léteznek modern érsebészeti megoldások, hihetetlenül gyorsan fejlődnek a minimal-invazív beavatkozások, derült ki prof. dr. ifj. Sótonyi Péter érsebész szakorvos, a Semmelweis Egyetem tanszékvezetőjének előadásából. A hibrid műtétek felé haladnak az egyetemen, azaz az endovaszkuláris és nyitott beavatkozásokat együttesen végzik, bár ezek költségfedezete nincs biztosítva. A nyugalmi állapotban jelentkező lábfájdalom, a fekély és gangréna (üszkösödés) megjelenése sürgős műtét szükségességét jelzi, nem lehet várni, miközben sokszor kallódnak a betegek az ellátórendszerben. Rohamosan fejlődnek az endovaszkuláris eszközök, finanszírozással nem is lehet követni, pedig ezekkel egyre bonyolultabb beavatkozásokat lehet elvégezni.

Az intervenciós radiológia is sokat tehet a perifériás érsebészeti betegségek hatékony ellátásáért, derült ki dr. Nemes Balázs, a Semmelweis Egyetem intervenciós radiológiai labor vezetőjének előadásából. Az eljárások előnye, hogy nincs seb, nincs sebfertőzés, csak egy szúrás, és viszonylag jól ismételhető az eljárás. Akár gyógyszerkibocsátó eszközöket tudnak beültetni, ám az 5-600 ezer forintos eszközökre nincs fedezet.

Hiányzik a lábmegtartó ösztönző környezet

Három éve már letettek egy javaslatot a szakállamtitkárság asztalára, ám semmi nem történt, s azóta rengeteget fejlődött az orvostechnika, mondta dr. Dózsa Csaba. A Miskolci Egyetem egészségügyi közgazdásza szerint jó precedensként szolgál az innovatív kardiológiai centrumok kialakítása, a neurointervenciós eljárások befogadása, ám egyelőre áll a CLI megfelelően szervezett, finanszírozott ellátása. Triviális, hogy prioritást kell adni a területnek, szögezte le Dózsa Csaba, aki szerint öt-hét év alatt jelentős eredményeket lehetne elérni. Bemutatta, mily hatalmas különbségek vannak a hazai intézmények között, ugyanis van, ahol csak amputálnak – ez is mutatja, mennyire nincs esélyegyenlőség a betegellátásban. A megfelelő finanszírozási kód hiányában torz és hiányos a terület finanszírozása, leginkább is az úgynevezett „kötegelt” finanszírozásra lenne szükség, amely nem egy beavatkozásért, hanem komplex ellátásért fizet az eredményesség alapján. Nem egy-egy szűk keresztmetszet jellemzi az ellátást, ahogy másoknál ez megmutatkozik, hanem az egész CLI ellátás szűk keresztmetszetű. Ösztönző környezet szükséges a lábmegtartó műtétek elvégzéséhez és a rehabilitációhoz, szükség van az orvosok megfelelő tájékoztatására, a betegedukációra. Az országban alig akad vaszkuláris team, ráadásul ezt a fogalmat az orvosok mind másképp értelmezik. Ezek a teamek tudnának minél több, a komplex ellátás érdekében szükséges szakembert összefogni, s tudnák a munkájukat összehangolni.