ISTEN EMBEREI

Nem, nem a politikusokról szeretnék írni. Biztosan szívesen vennék, így három héttel a választások előtt, de valahogy nem ők jutnak eszembe ebben a kontextusban. A keleten dúló véres háborúról (ami az egyik fél médiumai szerint ebben a formában nem létezik, vagy ha valaki szóba hozza, azt elhallgattatják) és a környezetükben működő egyházakról, azok vezetőiről fogok írni. Hátha be lehet hozni a küzdőtérre az „isten békéjét”, a tárgyalást, és valamilyen, életeket megmentő megegyezést.

Szép és megható dolog, egyben szükséges, gyakran életmentő, amikor sok ország, milliónyi rendes ember igyekszik segíteni a menekülteken, de az otthon maradottakon is, élelmiszerrel, ruhaneművel, takarókkal, szállással, közlekedéssel, gyógyítással. Igen, pénzzel is, hiszen a szükségletek egy részét a mai világban célzottan már csak pénzzel lehet megoldani.

A humanitárius segítségnyújtáson túl, bár ennek is megvan a spirituális háttere, én most elsősorban a háborúban álló felek lelki, spirituális, vallási hátteréről, kapcsolódásairól szeretnék elgondolkodni.

Hit

A XXI. századi érdekek, gazdaság, hatalom és politika vezérelt világban van egy szubsztancia, az emberek tömegeinek gondolkodását, magatartását még a politikánál tartósabban is befolyásoló tényező: a hit. Na, nem a politikai vezetők istenítésére gondolok, hanem arra a hitre, ami a Föld lakosságát, annak legalábbis jelentős, sok helyen nagyobbik részét mozgatja, befolyásolja, erkölcseit, cselekedeteit áthatja és átszínezi.

Még akkor is, ha az egyén istentagadó, ateista (ennek a vélekedésnek is van vallásszerű formája, pl. a kommunizmus), a történelmi tanulmányok, a kapcsolódó művészetek, az irodalom, az írott törvények és az íratlan szabályok mind-mind kapcsolatban állnak az istenhittel, annak kulturális-szervezeti megjelenésével: az egyházzal, és az egyházak gondolkodásának alappilléreivel, a szent könyveikkel. Különösen erős ez Európában és a Közel-Keleten, ahol a három nagy monoteista világvallás gyökerei láthatatlanul hálózzák be az emberi közösségeket, etnikai, nemzeti, földrajzi determinációkon át meg átívelve.

A politikai hatalom minden történelmi korban igyekezett az egyházakat a saját szolgálatába állítani. Ez az ókorban és a középkorban a központi (királyi, császári) hatalom erős pozíciójában viszonylag könnyű volt. Pénzzel, fenyegetéssel, előjogokkal látszólag könnyű volt, de a megerősödő egyházak a hatalom isteni eredetének ideológiájával, a hatalomba iktatás vallási rítusaival, a vallásgyakorlás rendszeres gyakorlati követelményeivel, az egyházból való kiátkozás fegyverével azért rendelkeztek olyan eszközökkel, amelyekkel meg tudtak küzdeni a létükért, a még oly erős központi hatalommal is. Ráadásul a keresztelés-anyakönyvezés temetés révén ők tudtak a legtöbbet a népességről, templomaik, kolostoraik „hiteles helyek” voltak, ahol a fontosabb szerződéseket, adományozásokat kötötték, dokumentálták és archiválták. Rengeteg iskolát működtettek és a szegény-betegellátás az ispotályaikban folyt.

Ez a sok évszázados egyensúly felborult a XIX. század folyamán, amikor az öröklésen alapuló hatalomátadás helyébe az általános választásokon alapuló tömegdemokrácia lépett. Mivel az egyházak őrizték a státuszukat, a szekularizálódó államok kénytelenek voltak együttműködni velük. Annál is inkább, mert az egyházaknak komoly szervezete, adminisztrációja van, és templomaik révén eljutnak a lakosság legtávolabbi csoportjaihoz is. A papjaik az adott egyház hagyományainak megfelelő hierarchiába rendeződnek. Anélkül, hogy ma már katonai vagy egyéb hatalmi eszközük lenne, messze jobban beépülnek a társadalmak szövetébe, mint bármelyik politikai párt. Vezetőik, a római pápa, a püspökeik és a közülük választott országos vezetők, az érsekek, az ortodox egyházak pátriárkái, és metropolitái, akkor is nagy súlyú politikai tényezők, ha nincs formális világi hatalmuk. Szent Szinódusuk több száz millió hívőt képvisel.

Háború

Ha az orosz-ukrán háborút vizsgáljuk, akkor a közös történelmi gyökerek mellett fel kell figyeljünk ezekre a tényekre is: az orosz ortodox egyház, a lakosság 79%-át, mintegy 159 millió hívőt képvisel. Az ukrán ortodox egyház a lakosság 80%-át, 39 millió főt. Fehérororszország lakosságának ugyancsak 80%-a ehhez a vallási csoporthoz tartozik. Az ortodox egyházak története természetesen legalább olyan bonyolult, mint azon nemzetek története, amelyek területén működnek. Rengeteg üldözést, elnyomást éltek meg, a legsúlyosabbat a kommunizmus kb. 70 éves történelme alatt, de túlélték.

Az elmúlt közel négy hét háborús időszakában – és lehet, hogy ez az én hibám – nem érzékeltem, hogy komoly formában felléptek volna a béke, a békés megoldások érdekében. Egyedül Ferenc pápa megszólalásait hallom, aki imádkozik az áldozatokért, személyes képviselőt küldött a térségbe, mert a néhány százalék római katolikus hívő mellett Ukrajnában van még egy jelentős görög-katolikus egyházi szervezet is, amelyik Róma spirituális vezetését követi.

Mielőtt folytatnám a gondolatsort meg szeretnék emlékezni a tavaly őszi Eucharisztikus Kongresszusról, ahol a pápa mellett a különféle ortodox egyházak legfőbb vezetői is Budapestre jöttek. Láthatók voltak a pápa miséjén, különösen szép, színes ornátusukban, arannyal átszőtt különös ünnepi fejfedőjükkel. Azt már kevesebben észlelték, mert csak egy volt a sok fontos hír között, hogy a Múzeum utcában I. Bartolomaiosz a konstantinápolyi egyetemes pátriárka vezetésével letették egy új ortodox templom alapkövét. A pátriárka, kíséretével együtt részt vett Ferenc pápa miséjén.

Magyarország ezer éve ápol kapcsolatokat Bizánc-Konstantinápoly keleti kereszténységével. Ennek a különös elismerése, hogy az ortodox keleti egyházak egyetlen nem ortodox szentje néhány évvel ezelőtt a mi Szent István királyunk lett. A török elől menekülő görög, szerb, horvát, dalmát keresztények Magyarországon találtak otthont, és üzleti, kézműves, kulturális tevékenységük gazdag nyomai sokfelé felfedezzük. Részt vettek az ország újjáépítésében, ennek egységes nyomait talán legjobban Szentendrén érzékelhetjük.

Középiskolás koromban, egy szellemi vetélkedőre készülve tanultam az építészeti stílusokat. Ezeket legjobban a templomokon lehet tanulmányozni. Így bukkantam rá Miskolcon, a belváros egyik mellékutcájában egy csodálatos szépségű, ritka „copf” stílusú templomépületre. A copf stílus a barokk egyik mellékága, Nyugat-Európában gyakoribb, nálunk nagyon ritka. Ha már ott voltam, három barátommal, akikkel a versenyző csapatot alkottuk, beléptünk a templomba. A nem túl nagy ablakokat részben elfedő súlyos függönyök mellett, a derengő napsütés bevilágította Kelet-Európa akkor legnagyobb, 26 méter magas ikonosztázát. Lenyűgözve álltunk, és alig tudtuk viszonozni az üdvözlésünkre siető parókus kedves köszöntését. Akkoriban nem sok látogatójuk volt. Megdöbbenésünk őt is megérintette, és ebből egy hosszabb barátság lett, mert vissza-visszatértünk, hogy lássuk ezt a csodát, amelyet Anton Kuchelmeister bécsi festő készített, és különleges környezetét, a királyi kaput, a miseruhákat és sok egyebet.

Néhány nap múlva egy antikváriumban rátaláltam a különös sorsú evangélikus lelkész, Szimonidesz Lajos két kötetes könyvére. A világ vallásai című hatalmas írást évekig olvastam, de bevallhatom, hogy nehezebb olvasmány volt, mint az anatómia. Különösen a keleti keresztény egyház elválása a rómaitól (schisma), majd az ortodox egyházak sajátos fejlődése ma már nehezen érthető annak, aki nem ezt, azaz a teológiát, vagy az egyháztörténetet választja hivatásul. És az a könyv még szinte semmit se tudott az orosz és az ukrán egyház és hívői üldöztetéséről, és a Szovjetunió felbomlása utáni reneszánszukról és vitáikról.

Mindezen bonyolultságok, ellentmondások és viszályok ellenére olyan emberek halnak meg és sérülnek meg ebben a háborúban, akiknek történelme, kultúrája, vallása, életmódja azonos, vagy rendkívül közeli. A politikusaik egyelőre nem tudnak megegyezni, nem tudnak békét kötni. A külvilág békítési kísérletei, szankciói egyelőre sikertelenek.

Megoldás

Kiket lehetne még bevonni a béke, a fegyvernyugvás azonnali, mielőbbi megteremtésébe? A hívő embereket és a közöttük élő papokat. Akik már naponta temetnek katona és civil áldozatokat. Vígasztalnak egyre nagyobb tömegben családokat, akik elvesztették gyermeküket, vagy hozzátartozóikat. Összesen kb. 200 millió hívő ember, két, magát kereszténynek deklaráló, azonos valláshoz tartozó országban, ahol a „ne ölj” a Tízparancsolat tengelyében egy határozott utasítás.

Az össze többi vitás kérdés, sérelem, érdek stb. biztosan nagyon fontos, de a „ne ölj” parancsolatához képest másodlagos.

Ha semmi mást, ennek a képviseletét kell elvárnunk „isten embereitől” és híveiktől, és akkor jöhet a tárgyalás, az egyezkedés, valamilyen megegyezés, majd a remélhetően tartós béke.

Epilógus

Az elmúlt 48 órában Putyin elnök beszélt Erdogan török elnökkel. Ismertette a tárgyalási és talán békekötési feltételeit. Így akár az Ábrahámig visszavezethető harmadik világvallás, az iszlám is bevonódhatna a békekötésbe. Ennek gyakorlati jelentősége is lehet, hiszen az orosz oldalon megjelenő félelmetes csecsen harcosok muszlimok.

Biden elnök beszélt a Hszi Csin-ping kínai elnökkel. Világossá tették, hogy a két nagyhatalomnak nem érdeke ez a háborúskodás. Tulajdonképpen itt megjelenhetne a negyedik világvallás, de ha jól tudom, Kínában még nem rehabilitálták az egyházakat. A konfucianizmus, a taoizmus és a kínai buddhizmus kevéssé mutat egységes vallási, pláne egyházi jelleget, de a nép gondolkodását komolyan befolyásolja. És egyik se egy vérengző, háborút támogató ideológia.

Mit mondhatnék még?

Ide leginkább Babits Mihály verse illik, amit az első világháború tombolása idején, 1916-ban írt, „Húsvét előtt” címmel:

„legyen béke már!

Legyen vége már!”

Mi mást kívánhatnék 2022. Húsvétja előtt a két sokat szenvedett népnek, magunknak, és a világ összes népének?

 

(Címlapkép: Közép-Európa legnagyobb ikonosztáza a miskolci Szentháromság Görögkeleti Ortodox Templomban. Az ikonosztáz Jankovits Miklós egri fafaragó műhelyében készült. Az ikonokat – négy kivételével – Anton Kuchelmeister bécsi festő készítette.)