• nátha
    • Két náthagyógyszert el kellene felejteni - tiltás lehet a végük

      Két náthagyógyszert el kellene felejteni - tiltás lehet a végük

    • Tudományos bizonyítékok támasztják alá a húsleves gyógyerejét

      Tudományos bizonyítékok támasztják alá a húsleves gyógyerejét

    • Tízből csak három magyar fújja ki helyesen az orrát

      Tízből csak három magyar fújja ki helyesen az orrát

  • melanóma
    • Fényvédelem, önvizsgálat és tudás: együtt védenek a bőrrák ellen

      Fényvédelem, önvizsgálat és tudás: együtt védenek a bőrrák ellen

    • A Szigeten is keresd a „rút kiskacsát”!

      A Szigeten is keresd a „rút kiskacsát”!

    • Orvosi bravúr került a Guinness Rekordok Könyvébe

      Orvosi bravúr került a Guinness Rekordok Könyvébe

  • egynapos sebészet
    • Egy év alatt több mint 3000 műtét a kecskeméti egynapos sebészeten

      Egy év alatt több mint 3000 műtét a kecskeméti egynapos sebészeten

    • Egynapos sebészet: új szakmai kollégiumi tagozata van a területnek

      Egynapos sebészet: új szakmai kollégiumi tagozata van a területnek

    • Megnyílt az egynapos sebészeti ellátás Csepelen

      Megnyílt az egynapos sebészeti ellátás Csepelen

Jeles napok és nagy várakozások

Egészségpolitika 2023.05.13 Forrás: Weborvos Szerző:
Jeles napok és nagy várakozások

„A jó várakozások segítik a változtatási folyamatokat, de a rosszak, azok rombolnak” – dr. Szepesi András jegyzete.

A lassan mögöttünk maradozó héten két jeles nap is volt, amit illett megünnepelni. Az egyik kapcsolódik az egész művelt világhoz, a másik csak a miénk, egy igazi hungarikum.

Az Ápolók Nemzetközi Ünnepét világszerte megtartják. A sok szép mondat mögött meghúzódik a lényeg: az ember egészsége törékeny, ha romlik, akkor segítségre szorul. Különösen, ha akut vagy krónikus betegségek okozzák az esendőségünket, mert akkor szakszerű kezelés és ápolás kell, nemcsak a hiányzó vagy gyengülő életfunkciók támogatása, pótlása.

A másik a Mentőnap.

Mentőnap

Május 10-én ünnepelte 75. születésnapját az Országos Mentőszolgálat. Az idén, végre minden járványügyi kötöttség nélkül, a helyi mentős közösségek már együtt ünnepelhettek. A központi ünnepségnek az Országház adott otthont, szimbolikusan is jelezve, milyen fontosnak tartják az ország irányítói az Országos Mentőszolgálatot.

Örömmel vegyes meghatódottsággal léptem be a XII. kapun a patinás épületbe, hogy a szépséges folyosókon, a történelmi relikviák mellett elhaladva eljussak a Felsőházi Terembe, ahol a mentősök népe és vendégeik gyülekeztek. Immár vendégként jöttem, számos társszakma képviselőjével, hiszen a katasztrófavédelem, a rendőrség és a honvédség, a polgári védelem szoros együttműködése jelenti a bajba jutott emberek komplex mentését.

Nekem életem során több ízben is munkahelyem volt a Mentőszolgálat, ahol segédápolótól mentőtisztig, pályakezdő orvosig, majd sokkal később egy ideig a Magyar Államkincstár biztosaként tevékenykedtem. A COVID-járvány első hullámának sötét, bezárkózós napjainak egyikén már köszöntöttem a Mentőket, ezt ma érdemes újra elolvasni.

Ma se feledjük azt a helytállást, amit a mentős bajtársak a COVID-járvány alatt felmutattak, ahol a saját életük veszélyeztetésével mentették a lázas, fulladó, rettegő betegeket, hogy mielőbb kórházi ellátáshoz jussanak. Ezzel egyidőben „megkettőzték” a szervezetüket, mert ők voltak az ország legnagyobb COVID-szűrő laboratóriuma, hogy minél előbb felismerjék a fertőzött embereket. Napjainkban is valami hasonló feladatot kaptak, az alapellátás ügyeleti rendszerének a megszervezése és segítő részvétel abban – nem a korábban megszokott mentős feladat –, de jelentősége az ország lakosságának kórház előtti, prehospitális betegellátásában óriási.

A páratlan szépségű neogót Felsőházi Terem körülölelte a mentősök több száz fős csoportját, akik több mint 8500 bajtársuk képviseletében jelentek meg, ünneplőbe öltözve, emelkedett hangulatban. Himnusz, államtitkári köszöntő, majd Csató Gábor főigazgató ünnepi beszéde. Lényegre törő mondatok, adatok, sikerek, megoldandó problémák. Az élénk figyelem, a tapsok jelzései az elejétől kezdve mutatták: itt egy különleges, összetartó, egymást ismerő, bajtársi közösség ül a padsorokban. A beszédek után Takács Péter államtitkár és Csató Gábor főigazgató kitüntetéseket adott át a legjobbak legjobbjainak, a magyar mentésügy hőseinek. Elsőként a korábbi évtized főigazgatóit köszöntötték, akik egy kivétellel el tudtak jönni az ünnepségre.

Ilyet még sohasem láttam. Egymás mellett ült a hét bajtárs, akik egymás után vezették a szolgálatot, de két kivétellel kevés idő adatott nekik: a kortárs politika sűrűn cserélgette a főigazgatókat. Az alapító Orovecz Béla 18, majd Bencze Béla 25 évig vezette az OMSZ-t. Rendszerváltás után Gőbl Gábornak még 12 év jutott a vezetői székben. Ezután 13 év alatt 7 vezetőt nevezett ki, majd váltott le az egészségügyért felelős miniszter, bár hozzátehetjük, hogy ezalatt a 13 év alatt 8 miniszter váltotta egymást, 5 kormányt, illetve kormányzati ciklus alatt.

Ami a polgári demokrácia kormányzati megbízatásainak sorában akár természetesnek is tekinthető, az a nagy ellátórendszerek, szervezetek és intézmények életében egyáltalán nem természetes, és biztosan nem jó. Ezért is fontos, hogy Csató Gábor már több mint 6 éve van hivatalban. Súlyos örökséget vett át. Ha a Mentőszolgálat dolgozói nem lennének ennyire motiváltak és összetartóak ez akár súlyos gondokat is okozhatna a betegellátásban.

Legfőképp ez az összetartás jelent meg azokban a tapsokban, ünneplésekben, amivel a résztvevők egy-egy kitüntetett bajtársukat részesítették. Közöttük szép számmal voltak 30-35-40 éve szolgálatot teljesítők, orvosok, ápolók, gépkocsivezetők, adminisztratív és műszaki szakemberek. Őket mind a mentésügy, a betegeik iránti elkötelezettség motiválta, és tartotta a helyükön, a nehéz munka és a bérekben is kifejezhető csekély „társadalmi” elismertség ellenére.

Ide illik a mentésügy történetének egyik ikonjának, a rohamkocsi ellátást, majd a Mentőmúzeumot megalapító Felkai Tamásnak a híres mondása, amit minden idősebb mentős fejből tud idézni: „Sokak életéhez van közünk. Némelyekéhez kevesebb, némelyekéhez nagyon is sok. De nem fogják tudni a nevünket. Azt sem, hogy mit tettünk értük. A mi munkánk rejtett és névtelen.” Kicsit keserű szavak, de nagyon igaz leírása a mentős-beteg kapcsolatnak. Ezért is kell tudnunk őket társadalmi, nemzeti méretekben megbecsülni, értékelni. És érezni a felelősségét, hogy munkájukat támogassa és értékelje a lakosság, de különös felelősséggel azok, akik az országot irányítják. Hogy minél kevesebb hibával dolgozhassanak.

A hét szomorú és aggasztó „szenzációja” volt, hogy egy köztiszteletben álló, sokak által nagyon kedvelt színművészhez késve indítottak mentőegységet. Hatalmas reakció a közvéleményben és a médiumokban.

Ki a felelős? Egy „árnyékminiszter” a főigazgató leváltását követeli, még az ügy kivizsgálása előtt. Pedig a kivizsgálás 48 óra alatt megtörtént: sajnos a mentésirányító szakember hibázott, a telefonbejelentés alapján kevésbé súlyosnak ítélte a beteg állapotát, mint kellett volna. Nyilván, megtörténik majd a konzekvenciák levonása, még akkor is, ha a mentőhívás körülményei sem voltak hibátlanok.

Nem tudom, a vizsgálatot végző szakemberek ismerték-e tanítómesterem, Manninger Jenő híres mondását: „A betegnek mindig igaza van! Akkor is, ha nincs.” Fiatal traumatológusként berzenkedtünk ez ellen, mert a „frontvonalban” nem ritkán találkoztunk indokolatlanul agresszív, vagy egyéb indulatos betegekkel, hozzátartozókkal. De be kell lássuk, egy sérült, vagy akut beteg hirtelen olyan élethelyzetbe kerül, amit csak kevesen tudnak megérteni, reálisan mérlegelni. És ez igaz a szeretteikért aggódó családokra is. Ezt a tényt ismerve, és a fiataloknak átadva kell, hogy dolgozzunk, mert ezt parancsolja, követeli a hivatásunk.

Ápolók Nemzetközi Napja

Florence Nightingale születésnapja május 12. 1974 óta ezen a napon ünnepeljük az ápolókat az egész világon.

Ez a csodálatos hölgy a XIX. század közepén mindenkinél többet tett az ápolásügy meg- és elismertetéséért. Semmelweis kortársa volt, az ápolás életmentő jelentőségét hasonló statisztikai módszerrel bizonyította.

Hasonlóan a mentősökhöz, mindenki tudja milyen fontosak. Az öregedő társadalmunkban, ahol tempósan szaporodik egyes súlyos betegségek aránya, nélkülözhetetlenek. Megteszünk-e mindent értük? Mi egyszerű emberek, családok, közösségek, önkormányzatok, kormány és parlament… Nem vagyok egészen nyugodt, nincs rá okom. Egyre közelebb vagyok ahhoz a korhoz, amikor szükségem lesz rájuk. Ezért is próbálom minden eszközzel rájuk irányítani a figyelmet.

Az egész egészségügy figyel és készenléti állapotban van. Reformok kezdődtek, folytatódnak, de a hozzá való eszközök még csak kisebb részben ismertek. Itt ugyan első helyen és rövid távon pénzről, méltányos fizetésről, a néha kegyetlenül nehéz embert próbáló munka elismeréséről van szó. De állandóan foglalkozni kell a kiégésük elleni küzdelemmel, a megfelelő munkafeltételekkel, az arányos terelésükkel. A képzésükkel, továbbképzésükkel és az új szakmai szervezeti alkalmazkodásuk támogatásával. Nem véletlenül használják ők is az Ápolók Nemzetközi Napját az ünneplés és elismerések mellett a helyzetük tisztázására, a jövőjük megalapozására.

Közben velük is történnek események, csak nem minden kerül nyilvánosságra. Az egyik pedig igazán példaértékű. A hét közepén, egy patinás rendezvényközpontban gyülekeztek számosan, örülni egymásnak, és megosztani a gondjaikat. A vendéglátók szép zenekari programmal készültek üdvözlésükre. Már javában szólt a zene, amikor a karmester összeesett. És kár, hogy nem láthatta a néha panaszkodó, elégedetlenkedő megmondóemberek egy része, ami ezután történt.

Tapasztalt ápoló hölgyek azonnal elkezdték az újraélesztést. Egyikük már hozta is a portáról az automata defibrillátort. Egy mentőápoló is bekapcsolódott az életmentésbe. Hamar kiderült, hogy a szív ritmuszavara miatt szükséges defibrillálni, ezért magabiztosan használták. Más kollégák azonnal hívták a mentőket. A többiek óvatosan kiterelték a zenészeket a színpadról és a résztvevőket a nézőtérről, mert azért egy reanimáció, az nem a gyenge idegzetűeknek való látvány. Mire a mentők nagyon hamar megérkeztek, a beteg már újra eszméletén volt. A szükséges tennivalók során stabilizálták az állapotát, majd kórházba vitték, és reggeli információm szerint a körülményekhez képest jól van. Személyiségi okokból nem hozták nyilvánosságra a történetet, amely hiteles, és mutatja, hogy az ápolók is milyen felkészültek, ha erre van szükség.

Nagy várakozások

A jegyzet címében nagy várakozásokat említek. Ez nem csak egy álom a részemről. A béremelések gondjairól már tettem említést, korábban is és most is. A múlt hét elején tárgyalt, még ki nem hirdetett második salátatörvény csomag további fejleményeket hordoz.

Foglalkozási kérdések, az informatika alkalmazása és továbbfejlesztése, a területi alapú átszervezések, az ügyeleti rendszer további építése, a kompetenciák nyitott kérései, indikátorok bevezetése az alapellátásban és még számos egyéb feladat és kihívás „ömlik” az egészségügyben dolgozókra. Jól-rosszul, de gyakran szinte sehogy se interpretálva. Ezen javítani kell, minden szinten, mert közgazdasági és pszichológiai tanulmányainkból és tapasztalatainkból egyaránt tisztában vagyunk vele, hogy a jó várakozások segítik a változtatási folyamatokat, de a rosszak, azok rombolnak.

Szeretnék biztatni minden szereplőt a „jó várakozások” támogatására. Mert bőven van mit javítani a mai magyar egészségügy állapotán, és a benne dolgozók helyzetén. 

Címlapkép: Dr. Csató Gábor főigazgató és a szervezet hét korábbi főigazgatója az Országos Mentőszolgálat 75. születésnapján, az Országház Felsőházi Termében. 2023. május 10. 

Legolvasottabb cikkeink