Jövő év és jövőkép

– Igazgató úr, hogyan értékeli ezt a változással teli évet?

– Ha röviden kellene válaszolni, ez az év talán még jobban a kihívások éve volt, mint a tavalyi. Az előző évben, amikor átgondoltuk, hogy mi fog történni idén, azt mondtuk, hogy ez egy stagnáló, nehéz év lesz, de a 2009-nél nem lehet sokkal rosszabb. Nem készültünk fel növekedésre, de nagymértékű visszaesést sem prognosztizáltunk. Aztán, ahogyan telt az idő, jöttek a különféle hatások, intézkedések, olyan állapotba került a piac, hogy az intézmények vásárlóereje és elkötelezettsége ugyan azonos maradt, de a mozgásterük nagymértékben beszűkült.

– Mely területeken érzékelték ezt a szűkülést?

– Elsősorban a finanszírozási problémák megjelenése kapcsán. A napi működtetés megvalósításának igénye sokszor felülírta a gazdaságos működtetés iránti akaratot. Minden partnerünk nyitott volt a változtatásra, és bizony sokan váltottak is, ma modernebb termékeket vásárolnak, mint az elmúlt években. Régebben a műtéti izolációs területen lassan és megfontoltan lehetett csak átváltani a hagyományos módszereket modernebb, egyszer használatos eszközrendszerre. Ma viszont mindenki látja a váltás értelmét, nem kell bizonyítani az előnyöket, azokat ismerik, megvennék az új technológiát, de nincs rá forrás. A finanszírozási háttér olyan mértékben leszűkült, hogy ez jelenti a valódi problémát. Persze, létezik olyan kórház, amely hatékonyan gazdálkodott és szerencsés volt a finanszírozás kapcsán, nincs jelentősebb adóssága. Nekik van fedezetük a fejlesztésre, de a döntő többség még a legjobb gazdálkodás mellett is kisebb-nagyobb adósságállományt halmozott fel. A minden mértéket felülmúló adósságállomány pedig szinte teljes mértékben megbénítja működésünket. De nem csak mi vagyunk ezzel így, hanem az összes beszállítónak álmatlan éjszakákat okoz ez a helyzet.

– Ön szerint hogyan lehetne kezelni ezt a helyzetet?

– A hírekben az jelent meg, hogy a 40 milliárdos adósságállomány az év végére akár a százmilliárdot is elérheti. A számok mögé nézve lehet, hogy a valós adósságállomány még ennél is nagyobb. Sok esetben ugyanis úgy próbálunk segíteni partnereinknek, hogy átütemezzük a fizetési határidőt, és mivel ezek nem határidőn túli adósságok, nem számítják bele az adósságba. Viszont a forgalmazó finanszírozási igénye fennáll, és ez lassan megfojtja a működést. 2010 végére közel kerültünk a teljes mozgásképtelenséghez, bár a megítélt 27,5 milliárd sokat lendít a helyzeten, minimális levegőhöz juttatja az intézményeket. Lehet, hogy egyszer eljutunk odáig, hogy egyre több intézmény nem a tűzoltásos, tehát pazarló üzemmódban lehet majd működtetni, hanem a gazdaságossági kérdéseket is figyelembe lehet venni a döntéshozatal során.

– Hatékonyabb lenne az ellátás belátható és megbízható finanszírozás mellett?

– Biztos vagyok abban, hogy a finanszírozás stabilitása mellett megvásárolnák a hatékonyabb eszközöket. Ha megvan az esély a jobb, hatékonyabb kötszerek és az egyszer használatos termékek teljes körű beszerzésére, akkor a működési hatékonyság nagymértékben javítható, az ellátás minősége úgy javul, hogy közben a költségek csökkennek. Az elmúlt pár évben azonban a bizonytalanság lelassította a hatékonyság iránti elkötelezettség terjedését. Pedig most lenne értelme annak, hogy közösen leüljünk, és részleteiben tervezzük meg a munkafolyamatokat, a különféle fejlesztéseket, tréningekkel, számításokkal, célorientáltabb gondolkodással támasszuk alá. Segíteni szeretnénk az intézményeket abban, hogy még gazdaságosabban működjenek, és a hatékony termékek helyét megtalálják. Ehhez persze nem ártana rendbe tenni a minimumfeltételeket, meghatározni, hogy mi az, amit egy kórháznak nyújtania kell. Ha ez megvalósulhatna, intenzívebbé válna a szakmai együttműködés az intézményi menedzsment és a felelős szállítók között, és jobban, látványosabban, hatékonyabban és betegorientáltan dolgoznának az intézmények.

– Hogyan látja, az elmúlt hónapok egészségpolitikája alapján milyen jövőképet vázol fel a Semmelweis Terv?

– A Semmelweis Terv nagyon jó vitaanyag, megfelelő keretet ad a tárgyalási folyamat megkezdéséhez. Összeszedett rendszer, vannak benne jó gondolatok, különösen a kis- és nagytérségi változtatási elképzelések tekintetében. Nem biztos azonban, hogy mindenki ugyanúgy értelmezi ezt a dolgozatot, ezért közösen meg kellene nézni, hogy mi mit jelent benne, és mit értünk a különböző fogalmakon. Ellenkező esetben a különböző érdekeltek egymásnak fognak ugrani, mint arra már láttunk is példát az elmúlt hetekben. Leginkább azt kellene megvizsgálni, hogy pontosan milyen az ellátandó betegkör, mennyi az erre fordítandó összeg, és hány intézménnyel tudjuk ezt hatékonyan ellátni. Ezt követően lehetne összepárosítani a térségeket, intézményeket, kapacitásokat és szakmai tagozódást.

– Az sem lenne baj, ha tisztáznánk, hogy a biztosított mit kap a pénzéért és mit nem.

– Erre azért lenne szükség, mert a gyógyító-megelőző kassza nem lesz nagyobb. Nem tudom elképzelni, hogy ha eltűnik a TVK, majd megnő a finanszírozás. Ha viszont nem lesz többletfinanszírozás, akkor valamit tenni kell a kereslet kordában tartására és a kínálat fokozására. Lehet, hogy co-paymentet kellene beépíteni a rendszerbe, lehet kiegészítő biztosítást létrehozni, ami lehet állami vagy magán, egyéni vagy családi, mindenesetre transzparenssé kell tenni a magasabb színvonalú szolgáltatás nyújtását. Így talán elérhető, hogy elinduljunk egy stabil, növekedési pályára állítható rendszer megvalósulása felé.

– Optimista gondolatokat kapunk Öntől, így az ünnepek előtt. Mennyire realitását látja megvalósulásuknak?

– Abban biztos vagyok, hogy az egészségügyet lehetne gazdaságosan üzemeltetni, hiszen a kutatások is azt mutatják, hogy az egészségipar nagyobb GDP-többletet termel, mint amibe az egészségügyi ellátás kerül. Nem ártana hát az egészségügyet is közgazdasági szemléletben vizsgálni, és a stratégia kialakítása során ennek eredményeit is megszívlelni. Most van erre lehetőségünk, de sokkal inkább szükségünk.

– Ebben a környezetben hogyan változott idén a Mölnlycke magyarországi teljesítménye?

– Amit elterveztünk, azt többé-kevésbé sikerült megvalósítanunk. A depresszív piaci környezet ellenére forgalmunkban szépen teljesítettünk. A legnagyobb problémát a kötszerpiac produkálta: a krónikus sebbel rendelkező betegeknél a kötszerfelírás kapcsán az év folyamán rengeteg negatív hatás ért bennünket. Kijött egy olyan rendelkezés, hogy akár gyógyul a seb, akár nem, kéthavonta cserélni kell rajta a kötszereket. Ez teljes mértékben ellentmond az európai normának, amely ezt az időszakot hat hónapban állapítja meg. Nem kedvez a szakszerű sebellátásnak az állandósult változás, gátolhatja a gyógyulást, és a beteg számára is kiszámíthatatlanabb állapotot jelent, sőt, néha bele is fáradnak a gyógyítási folyamatba.

– Mi a véleménye az elmúlt hetekben nyilvánosságra kerülő visszaélésekről?

– Valóban sok szabálytalanság és visszaélés volt tapasztalható a piacon, ami lassította az átalakulási folyamatot. Jelenleg is rengeteg vizsgálat folyik, viszont elértük azt az állapotot, hogy a szakorvosok egyszerű félelemből nem mernek felírni termékeket, és a beteg nem kap semmit. Rendet kellene hát teremteni a kötszerek területén, és közben meg kellene nyugtatni a környezetet. Ki kell szedni a rendszerből a szabálytalanságokat, ugyanakkor a gyógyulást kell a középpontba helyezni, és a seb meggyógyítását kellene finanszírozni. Nyugat-Európában jellemzően nem a kötszerek száma és típusa alapján, hanem a seb gyógyulásáért fizetnek. Erre a paradigmaváltásra itthon is szükség lenne. Persze, ez más gondolkodást igényel, de hozzá lehet kapcsolni megfelelő egészség-gazdaságtani hátteret. Csak a kötszerek tekintetében többmilliárdos piacról beszélünk, ahol jelentős megtakarításokat és hatékonyságnövekedést lehet elérni, melynek eredményeként magasabb színvonalon sokkal több beteg érheti el a rendszert.

– Hogyan tudják kezelni a finanszírozási problémákat?

– Az adósságállomány finanszírozása fedezetünk nagy részét elvette idén, de a legnagyobb problémát az jelentette, hogy nem láttunk megoldást a helyzet rendezésére. Az intézmények nem rendelkeztek idén elégséges forrással, és a nem létezőből még a tartozást sem tudták kifizetni, nemhogy a kamatot. Minden intézménynél személyre szabott taktikát kellett kitalálni, amelyben valamennyit kifizettek, mi pedig valamennyit szállítottunk. Ez a teljesítményüket természetesen negatívan befolyásolta, mert bizonyos szint felett nem tudtak vásárolni. Mivel a finanszírozás jelentős költséget jelentett, a piac rengeteg fejlesztéstől, képzéstől, támogatástól esett el, és csökkenteni kellett marketingköltségeinket is. Ezzel a helyzettel a pénzügyi szektor járt jól, a finanszírozás költségei ugyanis ott jelentek meg. Természetesen mi is mindent elkövettük a hatékonyabb üzletmenet kialakítás érdekében, kisebb irodába költöztünk, működési költségünket csökkentettük, de munkatársainktól nem váltunk meg, mert fontosnak tartjuk a munkahelyek biztonságát és az ügyfelekkel való minél szorosabb kapcsolatot.

– Mi vár a szektorra 2011-ben?

– A Semmelweis Terv kapcsán lehet sejteni, hogy az átalakulás nem máról holnapra valósul meg. 2011 legfeljebb stagnáló év lehet, és a valódi előrelépés 2012-ben várható. Ennek ellenére azt gondolom, a jövő év nagyon fontos állomás lesz, mert most kell meghatároznunk, hogy mit, miért, hogyan és milyen feltételekkel, szabályozók mentén akarunk megvalósítani, hogy akár intézményként, akár beszállítóként építkezhessünk a következő években. Tehát a jövő év a jövőkép kialakításáról szól. A beszállítók is akkor tudnak invesztálni a partnerségbe, ha van közös jövőképünk. Ha az átalakulás folyamata nem torpan meg, a jövő év vége felé lesz látható némi pozitív előrelépés, amely talán értékében is mérhető. Az intézményeknek el kell gondolkodnia a racionális gazdálkodáson, és meg kell nézniük, hogy mit, hova és miért invesztálnak, és a hatékonyabb működés eredménye a jövő év végére biztosan látható lesz náluk is. Ágazati szinten pedig leginkább abban kellene elérni pozitív elmozdulást, hogy a finanszírozás ne essen vissza. Fontos, hogy a jövő évi gyógyító-megelőző kassza legalább akkora legyen, hogy a kórházak a lejárthoz képest legalább hatvan napon belül tudjanak fizetni. Persze, az idilli állapot a határidőre történő fizetés lenne, de ezt ma nem tartom kivitelezhetőnek, mert jelentős források hiányoznak a rendszerből. A következő években el kellene jutni a pontos fizetésekhez. A perióduson kívüli finanszírozások ugyanis a szektor számára veszteséget jelentenek juttatásokban, kedvezményekben, visszatérítésekben, oktatásokban. A források egy részét pedig a pénzügyi szektor teszi zsebre.

(A beszélgetés teljes terjedelmében a KÓRHÁZ szaklap 2010/12. számában olvasható.)