KÉTSZER FÉL JEGYZET

ELSŐ RÉSZ

Van, amikor az idő átgördül a jegyzetírón. Felülírja szándékait. Ez történik most velem, ezt osztom meg Kedves Olvasóimmal.

Amint azt „mindenki tudja”, aki az egészségügyben tevékenykedik, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara gyűlést hirdetett a Hősök terére, 2021. július 31. napjára, szombatra. Nekem több választásom volt, egyik rosszabb, mint a másik. Nem írok szombaton jegyzetet, csak esetleg vasárnap. Ezzel cserben hagyom azt a nagy számú olvasómat, akik ezt a szombat reggeli kávéhoz társítják, immár másfél éve. Már volt olyan, hogy szabadságán valaki elnézte a naptárt, és pénteken délelőtt rémülten érdeklődött, nincs-e valami bajom.

A másik megoldás, hogy írok jegyzetet. A szokásos időintervallumban péntek estétől szombat hajnalig. De akkor nem tudok írni az eseményről. Legfeljebb azon az áron, hogy hagyom, hogy a „kisördög” arra biztassa a bennem megbúvó Kasszandrát, jósoljam meg, mi fog történni. (Más, szakmai összefüggésben néhányszor ez megtörtént, aki rendszeresen követi írásaimat, emlékezhet ezekre. Ez nem mindig örömteli dolog…) Ezt elvetettem, mert komolyabb dolog ez az esemény, tisztességesebb, ha megpróbálom a valóságot tükröztetni, csökkentve a hibázás, vagy túlzott elfogultság veszélyeit.

Hősök tere

Nem akarom titkolni, elfogult vagyok. Magyarország a hazám, itt van az otthonom, de Adyt parafrazeálva, az egészségügy az én Bakonyom. A tágabb környezet, ahol még otthonosan mozgok, nem csak a félszavakat, de a metakommunikációt is értem. Sokat utaltam rá, hogy mai korunkban mennyire fontos az épített környezet alkalmassága a gyógyító feladatokra, a tudomány követése a modern műszerek adta lehetőségekkel, a műtétes szakterületek viharos fejlődésének követése és a gyógyszeripar csodái, amelyek így együtt, békeidőben 80 év alatt megduplázták a születéskor várható élettartamot, megjavították az életminőséget elsősorban a fejlett ipari országokban.

Sajnos, ma is látható, hogy e területen a „harmadik világ” szegénysége, kulturális elmaradottsága, az „igazságos, tehát tisztességes” társadalom részleges vagy teljes hiánya mekkora kontrasztot mutat, ami egy járvány idején még annál is láthatóbbá válik, mint előtte. De ez a rendszer nem csak technika, nemcsak épület, nem csak sok pénz. Ez egy olyan humán ellátó rendszer, amiben a benne dolgozók tudása, ereje, elkötelezettsége, és nem ritkán áldozatvállalása határozza meg az eredményeket, és teszi elviselhetővé a szenvedéseket, és nyújtja a reménységet a gyógyulásra, a rehabilitációra.

Ezen embercsoport, a gyógyítók köré a bonyolult szakterület információs aszimmetriája, az egészséges társadalom csendes viszolygása, félelme a betegségektől, a haláltól, egy láthatatlan falat (vagy üvegplafont?) épít, így azután az egészségügyben dolgozók nem ritkán magukra maradnak a problémáikkal. Elsősorban a rendszer jellegű problémákkal, mert ezeken segíteni csak a rendszer alapos ismeretében, felelősséggel és a hosszabb távú folyamatok nagyon alapos végiggondolásával lehet.

Egy ilyen járványban, a politika, a közvélemény hősöknek kiáltja ki az egészségügyben dolgozókat, a médiumok különös fénybe vonják a szereplőket, a túlélők, a gyógyultak hálája hangot és nyilvánosságot kap. Tulajdonképpen szép metafora, hogy a gyűlésüket a Hősök terére hirdették-szervezték. De azért ez nem ilyen egyszerű.

Amikor először meghallottam a Hősök terét, teátrálisan a szívemhez kaptam. A magyar nemzetnek két történelmi, szimbolikus és súlyos politikai emlékeket hordozó nagytere van: a Parlament előtt a Kossuth tér és a Hősök tere. Elég, ha csak az 1956-os forradalom elindulására, vagy a Nagy Imre és mártírtársai temetésére utalok, mindkettő egy-egy rendszerváltozáshoz társítható, még akkor is, ha az 56-os forradalmat leverték, annak emléke, üzenetei a diktatúrát is erodálták. Elkezdtem tudakozódni, miért ezt választották. Sokáig nem kaptam megírható választ, de csütörtök este, egy tv-adásban a MESZK elnöke a megszokott visszafogott módján elárulta: ők sokkal zártabb, elszigeteltebb térre gondoltak, éppen a politikai felhangok elkerülése miatt. Sajnos, mindenünnen visszautasítást kaptak. Szomorú lettem.

Dilemma

Egy hete arról írtam, hogy kerülni kellene a politikai felhangoknak még a látszatát is, mert ők az anyagi, szakmai, szervezési, szabályozási problémáikat, amik jócskán vannak a két járvány közötti csendesebb időszakban is, megoldani szeretnék. Nem politikai vitát generálni, nem ellenzéki politikusok példatárát képezni a már megindult választási küzdelemben. Nem akarnak ígéretek bódító hatása alatt demonstrálni.

Nekik minden nap, minden hét, minden hónap fontos a szakmájuk fenntartásához, a következő feladatokra való felkészüléshez. Ez az aktuális kormány nélkül nem lehetséges, tehát nem labda szeretnének lenni a politikai küzdőtéren, hanem a társadalom védekező rendszerének fontos szervezete, építőköve, amely történetesen a betegségek, balesetek, járványok és sok egyéb ellen próbálja megvédeni, meggyógyítani az egyes rászoruló magyar (vagy itt segítségre szoruló) embert, és a belőlük felépülő társadalmat, nemzetet, amelyik majd egy másik, erre törvényesen rendelkezésre álló eljárási rendben megválasztja az országot a jövőben kormányzó politikai erőket.

De ők most kérnek figyelmet, segítséget, intézkedéseket, hogy alapvető küldetésüket, szakmai feladataikat teljesíteni tudják. Ez a segítségkérés, legalábbis Nyugat-Európában évtizedekkel korábban lezajlott. Hatalmas tüntetések, bérharc szinte mindenütt. Az orvosok zártabb érdekvédelmi szervezetekben (pl. Hartmann Szövetség, Marburgi Szövetség stb.) értek el jelentős eredményeket, ez a mai béreiken látszik. Támogatták a többi egészségügyi dolgozó érdekharcát, mert hamar felismerték, hogy olyan erős szervezeti kötöttségben, egymásra utaltságban dolgoznak, ahol az összes szereplő létbiztonsága, nyugodt munkafeltételei, egészségesen élhető élete az alapja a hatásos és biztonságos gyógyításnak.

Ezt minden korban meg kell értetni az erőforrások felett rendelkező erőkkel. Ha kell, bürokratákkal, mint az autonómabb egészségügyi finanszírozású rendszerekben (társadalombiztosítás, állami egészségügyi szolgálatok), ha kell üzletemberekkel, mint Észak-Amerikában, ha kell, politikusokkal, mint nálunk vagy az új uniós országokban, ahol a politika még nem távolította el saját magától ennek a rendkívül bonyolult szakértői területnek az igazgatását. Mert ez lesz a megoldás nálunk is, csak számomra egy kérdés marad nyitva: megérem-e?

Két történet

Két történet, egy régi, és egy nagyon friss, csupán párperces.

Fiatal orvosként Veszprémben egy motoros „suhanc” (aki a Nosztori-völgyben fékezés nélkül akart lejutni Füredre – dicsekedte el) rettenetes kiterjedt lágyrész sérüléseit láttam el. Asszisztens orvos vagy medikus sehol, édesanyám korú műtősnő, Kató nővér „műszerel”. Egy váratlan pillanatban hatalmas spriccelő vérzés, szemüvegemet ellepi, alig látok. Csak érzem, hogy egy karcsú kéz benyúl előttem és lefogja a vérző eret. Nyugodt hangon szól a műtősfiúnak: „Tibor, törölje meg a doktor szemüvegét! Utána szép lassan folytassuk, fogja le az eret, ahogy tanulta, kösse le, és kész.” Majd csendesen visszavonult a szerepébe és elhárította a köszönetemet, hogy ez a dolga. Ekkor tanultam meg egy életre, hogy mennyire egymásra vagyunk utalva, bizonyos helyzetekben, de a mindennapokban is.

A másik történet szombatra virradóan, egy órája zajlott, Tokióban, a 100 méteres pillangóúszás olimpiai döntőjében. A „magyar csoda” a 21 éves, már aranyérmes Milák Kristóf keményen küzd amerikai ellenfelével. Caeleb Dressel 0,2 másodperccel, világrekorddal győz, Kristóf Európa- és magyar csúccsal ezüstérmes. Mennyi is a 0,2 másodperc? Negyed vagy fél szívdobbanás sem? És a két fiú, a medencében, még küzdve az oxigénhiánnyal, egymás kezét megfogva emeli a magasba: win-win!

Akár üzenet is lehetne, aki ma felelős az egészségügyért és a mai gyűlés résztvevői akár win-win helyzetet is teremthetnének. Mert ez nemcsak a felek, hanem a betegek, a nemzet érdeke is. (A MESZK nagygyűléséről tudósítás itt olvasható)

Epilógus

Szépen hajnalodik. Az éjszaka árnyai visszahúzódnak, átadva helyüket a hajnal erősödő fényeinek. Feltámad a szél, a nagyon meleg éjszaka után felfrissülést ígér. A mai gyűlés résztvevőinek többsége már talpon van, a távolabbról érkezők már úton. Vajon mennyien lesznek? Mi jár a fejükben? Nagyon sok szakszervezet és egyéb társaság szolidaritást és jelenlétet is ígért. Meg tudnak-e maradni a kijelölt mezsgyén? Lesznek-e provokátorok, akik kihasználják a járvány alatt nem ritkán túlterhelt kollégák feszültségeit, indulatait? Lesz-e jelen bölcs és felkészült kormányzati szereplő? Aki azt is elviseli sértődés nélkül, ha az elmúlt év feszültségei a felszínre törnek?

Bőven van okunk aggódni. Van veszítenivalónk. Mindannyiunknak.

Pedig nyerni kellene. Mindannyiunknak. 

Terveim szerint hétvégi jegyzetem vasárnapi, rendhagyó MÁSODIK RÉSZ-ében ezzel foglalkozom majd… 

A jegyzet második része

(Fotó: MTI/Kovács Tamás)