MAGYAR ÁPOLÓK

Amikor 2014-ben Kossuth Zsuzsanna születésnapját, február 19-ét a Magyar Ápolók Napjának deklarálták, kicsit még morgolódtam. Miért nem elég nekünk az Ápolók Nemzetközi Napja, amelyik május 12-én, Florence Nightingale születésnapján van?

De alaposabban belegondolva rájöttem, hogy olyan sokban különbözik a mi ápolóink helyzete a fejlettebb országokétól, hogy érdemes sokkal nagyobb figyelmet fókuszálni rájuk. Egy ilyen nap pedig alkalmas arra, hogy a társadalom kimutassa nagyrabecsülését, szeretetét és arra is alkalmas, hogy beszéljünk a szakterület gondjairól. Ideje volt, mert a hamarosan megérkező pandémia ellen a kormány szinte egyetlen fegyvere a magyar egészségügy, benne az orvosok, ápolók, mentősök és minden más szakember hősiessége, kitartása, áldozatvállalása volt. Lenne hát mit ünnepelni Kossuth Zsuzsanna születésnapján.

Az ápolás egyidős az orvoslással

Az, hogy az egyik ember gondoskodjon a másikról, ha annak hiányzik valamilyen képessége, hogy önállóan el tudja látni a saját szükségleteit, talán még a korai orvoslásnál is régebbi. De az biztos, hogy amióta a beteg embert egy másik gyógyítani próbálta, szükség volt segítségre. Az alaphelyzet évezredek óta nem változott, csak a körülmények, a feltételek és a lehetőségek. Az ápolás, és mindazon tevékenység, amit az ápolás körébe sorolunk, az idők során fejődött, és lett belőle korszerű, szofisztikált tevékenység, amelyet a fejlett társadalmak magas szinten ismernek el. Miért hangsúlyozom ezt ilyen éllel? Mi nem vagyunk egy fejlett társadalom? De igen! Éppen ezért különös, hogy az ápolás és az ápolók elismertsége még mindig viták tárgya, és messze nem lehetünk elégedettek a helyzettel.

Szükséglet alapú ápolás és munkamegosztás

Beteg embert ápolni – súlyosságától függően – sok esetben nehéz feladat is lehet. Ha ez egy családban történik, akkor a feladat megosztható, a napi 24 órás készenlét, a tisztaság fenntartása, a táplálás akár több ember összehangolt munkáját igényli. Sajnos, a fejlett társadalmakra jellemző városiasodás, a munkához kapcsolódó mobilitás igénye az elmúlt kb. 150 évben egyre nagyobb mértékben igényelte a társadalmi méretű segítséget. Különösen igaz ez a medicina fejlődéséhez köthető életmentő és helyreállító sebészeti beavatkozásokhoz, a súlyos betegek megmentését követő, nem ritkán hosszabb ideig tartó ápoláshoz és rehabilitációhoz.

Ezek a szükségletek hozták létre a kórházak hálózatát, majd az ápolási otthonokkal egészültek ki a rendszerek és elkülönültek az aktív rehabilitációtól. Külön fejezet az otthoni ápolás rendszere, amelyikben csak bizonyos kieső képességeket kell pótolni, de a beteg maradhat a saját környezetében. Jelentősen különbözik az idős emberek ápolási szükséglete a gyermekekétől. Ma már a modern kórházakban egyre gyakoribb, hogy a kórházakban a hozzátartozók folyamatosan részt vehetek a beteg ápolásában. Ennek sajnos komoly építészeti feltételei vannak – amelyek hiányoznak. A gyermekkórházak és osztályok már ma is rákényszerülnek erre, de jobb, ha nem látjuk, hogy milyen kompromisszumok árán lehet csak megvalósítani, hogy a szülők segítsége hozzájáruljon az ápoláshoz. A Dél-budai Centrumkórház tervezése során, a külföldi példákat megvizsgálva derült ki, hogy ennek mekkora a jelenősége, és melyek az alapvető építészeti feltételei.

Ápolási szükséglet

Az ápolási szükséglet nem állandó és nem statikus adat. Változik az időben, például az idősödés, az orvostudomány és technika függvényében is. Egy konkrét példa: kezdő traumatológus koromban a lábszártöréseket többnyire extenzióval (húzókezelés) kezdtük kezelni, és 3-4 hét múlva, amikor a törés valamennyire kötőszövetesen megkötött, akkor tudtuk felhelyezni a magas, combtőig érő körkörös gipszkötést. Ha a törés típusa elmozdulásra volt hajlamos, akkor még 3-4 hétig terhelés, azaz járósarok nélkül mankózhatott a beteg, csak ezt követően kezdhetett óvatosan terhelve járni. A rögzítés ideje 12-16 hét volt, azaz 3-4 hónap. Ebből a beteg az extenzió idején ágyhoz kötött volt, és még utána is legalább egy hétig a kórházban maradt.

Ma ez akár sürgősséggel történő Küntscher-szegezéssel, vagy ha erre nem alkalmas, akkor lemezes-csavaros csontegyesítő műtéttel kezelhető. A kórházi tartózkodás ideje jó esetben 3-5 nap, maximum egy hét. A különbség 11-15 hét.

Ápolók megoszlása szakterület szerint

A COVID első és második hulláma utáni riadalomban, amikor egyes osztályok a fertőzött betegekkel telítődtek, más osztályok, szakrendelések szüneteltek, jelentős számú ápoló besorolású szakembert kellett átvezényelni, átirányítani más munkahelyre. Ez nem volt egyszerű mutatvány. A szervezésért felelős vezetők erre nem voltak felkészülve, ezért jó és rossz rögtönzések egyaránt történtek.

A KSH, hogy segítsen értelmezni a helyzetet, kiadta az ápoló besorolású személyek statisztikáját, ezer főre kerekítve. Az összetétel arányaiban ma is valószínűleg hasonló. Diplomás ápoló: 8.000, szakképzett ápoló 56.000, segédápoló, műtőssegéd 11.000, szülésznő, dúla 3.000, általános asszisztens 15.000, szociális gondozó, szakgondozó 21.000, házi gondozó 25.000.

Ez így 139.000 fő. De jó lenne látni pl. az intenzív és aneszteziológus szakasszisztenseket, a műtői szakasszisztenseket, a képalkotó operátorokat, a mentősöket stb. Mert a hiányuk még az általános szűkösségen belül is komoly veszélyt, akár működésképtelenséget jelenthet.

Következtetések

Az ellátórendszer egyes pontjainak megtervezéséhez pontos, értékelhető adatok és információk kellenek. Ez a követelmény egyaránt vonatkozik a betegellátás szakmai adataira és az ellátórendszer adataira is. Mert csak együtt lehet értékelni és újratervezni a gyógyítás és a diagnosztika folyamatait. Ajánlom figyelmükbe egy egyetemi szakember adatkezelésre vonatkozó írását, amivel a Kóka-vitához szól hozzá.

Másfelől, legalábbis szakértői szinten, szembe kell nézni a valóságos ápolási és egyéb ellátási szükségletekkel és a rendelkezésre álló szakemberek számával. Erről a területről rengeteg laikus és szakértői írás, bejegyzés olvasható a közösségi és a hagyományos médiumokban. Egy friss dolgozat szinte apokaliptikus képet fest az ápolási szükséghelyzetről.

Nem túlzás ez?  Ezen lehet vitatkozni. Elsősorban azért, mert a hiány nem lineárisan terül el az egész rendszeren. Vannak szigetek, ahol helyi okból jobb állapotok vannak, és van, ahol már durván látszik a feladat és a rendelkezésre álló kapacitás elégtelensége. A leginkább ismert példa, a vidékről a fővárosba vezényelt mentőegységek helyzete. De hasonló helyzet lehet egyes szünetelő, átmenetileg leálló ellátási formák esetén, bár itt az orvoshiány érthetőbben kommunikálható.

A sokféle megoldatlan kérdés közül egy magasan kiemelkedik. A magyar törvényekben előírt 40 órás munkahét és a napi 8 óra munkaidő az egészségügyben külön szabályozást követelt. Igen ám, de a túlmunkát részben ki kellene fizetni, és a dolgozók pihenését megszervezni, valamint a rendes szabadságukon felüli szabadnapokat, pótszabadságot rendre kiadni.

Hogy „finom és nőies legyek” (csak meg ne vádoljanak valamilyen „-izmussal”), ez itt nem egy utalás valamilyen tulajdonságomra, hanem egy „lágyító fordulat”, ahelyett, hogy valami durvábbat írjak. Ugyanis a magyar kormányok legalább a „jogállami berendezkedés” 35 évében, mulasztásos törvénysértésben vannak. A fentebb idézett keserű dolgozat listázza ezeket, és ez szomorú olvasmány. Csak jelzem, hogy egymagában a béremelés nem pótolja a munkaszervezés bizonyos pontjainak a tisztázatlanságát.

Ünneprontás?

Szerintem nem. Nem is ez a szándékom. Szinte minden írásomban kifejezem elismerésemet azon szakemberek iránt, akik kitartanak és cipelik a közösségi ellátás semmivel se pótolható terheit. Itt elsősorban a sürgősségi ellátás, az ügyeleti ellátási formák, valamint az idős- és szegény betegellátás olyan tömegeire gondolok, amelyek a magánszolgáltatókkal egyszerűen nem helyettesíthetők.

Választási időszakra fordultunk. A kormány figyelmét a külpolitika, a gazdasági és pénzügyi helyzet köti le. Valahogy olyan jelentéktelennek tűnhet számukra ez a bonyolult, állandóan problémákat produkáló terület. De a helyzet változik. Ki gondolta volna, hogy már a diadalmasan fejlődő magánegészségügy is a közellátás reformját igényli?

A közszféra szakszervezetei, kamarái megmozdultak. A lakossághoz és a közvéleményhez is fordulnak, nemcsak a kormányhoz. Közben a politikai pártok vezetői évértékelőt tartanak. Eddig mindenki megemlítette az egészségügy bajait. Ma, szombaton a vezető kormánypárton a sor. Az ott elhangzottak a következő év cselekvéseire hatással lesznek. Kíváncsian várjuk, hogy a COVID-időkben oly sokat emlegetett szakmánk, és a mindennapok küzdelmeit vívó ápolók szóba kerülnek-e.

Jókívánság

Kívánjunk együtt a csendesen, gyakran munkával ünneplő magyar ápolóknak jó egészséget, kiszámíthatóbb életet, elegendő pihenést, örömöket, lelki békét, de mindenek előtt a sorsuk jobbítását hozó intézkedéseket!

 
(Címlapkép: Fényképfelvétel Kossuth Zsuzsannáról 1853-ban New Yorkban. Forrás: Wikipedia)

A szerző korábbi írásai itt olvashatók