MEGINT ÁGYLÁB?

Február 24. hajnala immár örökre az orosz-ukrán háború kitörésének emléke lesz a most élő nemzedékek számára. Emlékszem a megdöbbenésre, majd a didergős rémületre, ahogy a hajnali szürkületet felváltó reggeli fényben a médiumokhoz tapadva figyeltem a híreket. Túl a hetedik X-en már joggal remélhettem, hogy ellentétben szüleimmel, nekem már nem lesz háborús élményem, legalábbis itt Európában nem.

Február 24. a magyar néphagyományban „Jégtörő Mátyás” napja, amúgy nálunk kedves családi ünnep, nagyfiam névnapja. A hagyomány szerint, ha Mátyás talál jeget, azt feltöri, és hamarosan itt a tavasz. Ha nem talál, akkor hoz, és még elhúzódó télre számíthatunk. A „régi szép időkben” ezzel sokat viccelődtünk. Mivel már generációk óta városban élünk, a mélyhűtőből vettünk elő jégkockákat, és az álmosan ébredező gyermek egy kalapáccsal azt törte össze, hogy azután vidám kacagás közepette felköszöntsük az ünnepeltet.

Ma mindent elmosnak a háború hírei, a körülötte összpontosuló politikai mozgások, USA-elnök Kijevben, Putyin évértékelő beszéde, ENSZ-közgyűlés, NATO-üzenetek, fegyverszállítások – sorjáznak a hírek, elfoglalva a médiumok fő helyeit, óriási terjedelemben. A hét elején még azt gondoltam, hogy nálunk is így lesz. Legfeljebb a MOK-kormány (vagy csak Takács Péter?) „csörtéről” fogok írni.

Konferencia

Tudtam a Magyar Kórházszövetség szerdai konferenciájáról, egyik kollégám képviselte is a szerkesztőségünket. Csütörtökön reggeltől azután ömleni kezdtek a hírek, beszámolók a rendezvényről. Ahol olyan nagy volt az érdeklődés, hogy „egy gombostűt se lehetett leejteni” – fogalmazott az egyik résztvevő. Persze érthető, hiszen az egészségügy – ha úgy tetszik – szakpolitikai „stábja”, avagy a „vezérkari főnökök bizottsága” teljes létszámban részt vett. Takács Péter államtitkár, Jenei Zoltán főigazgató, a kedves hangzású OKFŐ vezetője (laikus, de érettségizett testvéreink néha az osztályfőnök szóra asszociálnak), és a NEAK –„lánykori nevén” OEP – főigazgatója, Kiss Zsolt.

Az egészségügyi szaksajtó, a „saját buborékjának” szabályai szerint beindult, és az itt is elérhető linkeken látható, mekkora terjedelemben. Mert az előadók rengeteg mindenről beszéltek. A kórházügy reformja állt a középpontban, de innen sokfelé vezet az út, az egészségügyi szervezés, az ügyeletek, a holisztikus ellátás, az egészségügyi gazdálkodás, az állami és a magánszolgáltatók viszonya vagy kapcsolata, valamint a beteg-szociális ápolások felé.

Tekintettel arra, hogy a téma igencsak bonyolult, elkezdtem keresni, hogy valamilyen írásos vázlat, sajtóanyag, esetleg a vetített diák másolata kikerült-e a hallgatósághoz, de egyelőre ilyenről nem tudok.

Ezt azért „gondnak gondolom”, mert akármilyen kiváló hang és képrögzítő lehetőség (telefon, tablet, lap-top) van az újságírók kezében, a strukturált vázlat hiányában könnyű arányokat téveszteni.

Akiket komolyabban érdekel az ágazat jövője, olvassák el az alábbi linkeket. Egyelőre ezeknél pontosabb és részletesebb információik nem állnak rendelkezésre. Tekintsük át a legjobb szakújságírók tükrében a legfontosabb gondolatokat:

Takács Péter 45 perces expozéjában ugyan utalt trendekre, de lényegében a mai állapotokból indult ki: Nagy változás jön a magyar egészségügyben. Mondott szigorú dolgokat: Nem fogja megérni a kódolással trükközni, Ígért is, de feltételekkel: Igazságosabb finanszírozást, de szigorúbb ellenőrzést is ígért Takács Péter. Még a módszert is elárulta: Fenntarthatóra karcsúsítják a magyarországi kórházakat.

Déja vu

Olvasva a tudósításokat, egyre erősebb lett bennem a „dézsavü érzés” amire azután a pontot Kocsis Máté frakcióvezető egy rövid mondata tette ki, aki a FIDESZ két napos frakcióülése utáni tájékoztatón a következőt mondta: „lehet, hogy egy baloldali párt javaslatát karolta fel az államtitkár úr”.

Bingó! A frakcióvezető beletalált.

Hát persze, hogy a „Zöld Könyv”. Molnár Lajos ebben foglalta össze a tervezett reformjait. Persze ez sokkal részletesebb és koherensebb, mint a szerdai konferencia anyaga. Érdemes belenézni, mert 16 év telt el a megjelenése óta. Sokszor elgondolkodtam róla, hogy mennyiben adja ez vissza a valóságot, mennyiben tükrözi egy párt, vagy egy ambiciózus miniszter programját. Nyilván keveredik, nem is választható el. A víziója alapján válogatja össze a táblázatokat, ezek a valóságból jönnek, de az értékelés és a következtetés már újra a szubjektumhoz kötött. Ezért is vitatkoztunk ezen anno olyan sokat. Csak a „rend kedvéért” jegyzem meg, hogy némely táblázatok forrásaként megjelölt ESKI az Egészségügyi Stratégiai Kutatóintézetet takarja, amelynek akkor Kincses doktor volt a főigazgatója.

Ezért is keresem két napja a Magyar Orvosi Kamara reakcióját a konferenciáról, egyelőre hiába. Két okom is lenne rá:

1. A Takács Péter és munkatársai által elmondottak az egészségügyi reform fő áramlatát jelentik. Legalábbis eddig. Mi erről a Magyar Orvosi Kamara véleménye? Tudtak róla? Ennek fényében van értelme akadályozni az ügyeleti rendszer átalakítását, amivel amúgy egyetértenek, de ennek az akadályozása „fájhat a kormánynak”?

2. Miről beszélgettek Pintér Sándor miniszter úrral, nagyjából két hete? Erről? Másról? Megegyeztek valamiben? A Magyar Orvosi Kamara a saját legfontosabb értékei között tartja számon a transzparenciát? Hol késik a válasz, az „éji homályban”?

Annál is inkább, mert korábban már jeleztem, ha a Magyar Orvosi Kamara nyomásgyakorlása veszélyes lesz a kormányzatra nézve, akkor „ejthetik” a reformot, Takács Péterrel együtt. Molnár Lajos se töltött ki egy teljes évet a hivatalban.

Akkor mit is jelent Kocsis Máté „beszólása”? A politika figyelmeztetése, vagy már a „selyemzsinór” is képbe került?

Kockázatok

Sok mindenről szerettem volna írni a szóban felvázolt reformelemekhez. Leginkább arra figyelmeztetni, hogy egyes tanulságok még itt vannak a közelünkben. A COVID egyik drámai tanulsága, hogy a kórházi rendszernek állandóan készen kell állnia egy pandémia ellátására.

Nyugat-Európa és az Egyesült Államok egyik rettenetes tanulsága az volt, hogy a végtelenségig racionalizált kórházi hálózatokban nem voltak tartalékok. Templomokat, fedett zárt sportkomplexumokat, katonai sátrakat kellett kórházzá alakítani, nagy hirtelen. Érdemes erre gondolni, amikor az aktív ellátó kapacitásokat leépítjük.

Ugyancsak előbb kell körvonalazni és előkészíteni a krónikus betegek, az ápolásra szorulók ellátó rendszerét, akár az otthoni szakápolás megerősítésével kombinálva, mielőtt a szervezés és a büntető finanszírozás eszközeivel elkezdjük őket kiszorítani a kórházakból.

Ágyláb

De hogyan következik mindebből mai jegyzetem címe?

A kórházi (elsősorban aktív) ágyak racionalizálása egyidős a rendszerváltással, illetve a teljesítményelvű finanszírozás bevezetésével. Az 1990-es években újra és újra szakértői csoportok, bizottságok vizsgálták a kapacitásokat, főleg a veszélyesnek, drágának és károsnak (a hálapénz melegágyának) ítélt magas ágyszámot. Semmelweis népének akasztófahumora a tevékenységet „ágylábszámolásnak” csúfolta, megjegyezve, hogy az ágynak nemcsak lába van, mint a tehénnek, hanem tőgye is, amit fejni lehet.

A metafora napjainkra „elromlott”, a hálapénz betiltása (és a jelentős orvosi béremelés) okafogyottá tette. Úgy jártunk vele, mint Bacsó Péter frenetikus humorú alkotásával, a Tanú című kultuszfilmmel. Évtizedekkel később elkészült a „Megint tanú”, de már sokkal keserűbb, fáradtabb, örömtelenebb volt, mint az első. Valahogy ilyen érzésem van a most beígért kapacitáscsökkentő „reformmal” kapcsolatban, innen van az áthallásos cím: „Megint ágyláb?”

Nem tagadom, aggódva várom a folytatást.

A háború árnyékában, a háború következményeivel és a gazdaság válságtüneteivel küzdő kormánynak és a politikusoknak lesz-e ereje és türelme egy ilyen bonyolult terület megmentésével, felemelésével foglalkozni, mint az egészségügy?