„Lehet-e még valamit a MOK-tól elvenni?” – dr. Szepesi András jegyzete.
Lassan múlik a forróság. Erős a reménység, hogy az a két hónapos nyomasztó illúzió, hogy elérkeztünk az örök nyár és az örök hőkatasztrófa birodalmába, lassan elmúlik. Az egészségügy is újraéled, a benne dolgozók is kipihenik, kialudják magukat, a sorok – amennyire lehet – rendeződnek. A reform is folytatódik, hiszen még az ügyeleti rendszer sincs befejezve. Most jön a „zárókő” a „korona” a főváros.
Nem véletlenül maradt a végére. Kicsi, jórészt egyközpontú országunk egyetlen „metropolisza” annyira egyedi (ezt nem gúnyolódva mondom), hogy a korábbiaktól eltérő megoldásokat is követel. A rendszer többi eleme még a látható tervek szintjén sincs átalakítva. Tennivaló mint pelyva, csak legyen aki csinálja.
MOK
Lassan 5 éves évfordulója lesz, hogy a MOK élén őrségváltás történt. Milyen szép, barátságos szó, biztató tartalmakkal. Minden volt, csak nem szép, és főleg verbálisan volt puskaporos hangulat. De volt benne ígéret, az Újratervezés jelöltjei, ha leváltják a korábbi időszak „megalkuvó” „pecsovics” vezetőit, majd ők megrendszabályozzak ezt az orvos és egészségügyellenes kormányt. Ha még meglenne a Facebook-csoport, meg lehetne nézni, mikor mit állítottak az azóta már országos ismertségre szert tett szereplők. De nem lehet, mert bölcsen törölték a helyet.
De állták a szavukat, elkezdődött nemcsak a szakmai érvelés, hanem a „rendőrminiszterezés”, a „bullshit generátorozás”, egyáltalán a kormány olyan ellenfélnek való beállítása, ami hosszú távon is veszélyes, és se a kamarai eszmét, se az orvosi kar hosszú távú érdekeit nem szolgálja. És akkor jött az első meglepetés: a történelmi méretű orvosbéremelés és a hálapénz kemény kitiltása, majd pár nap múlva a „szolgálati törvény”. Akkor számosan „elveszítették a fonalat”, amit máig se találtak meg, hogy akkor „ezek” most jótevők vagy ellenfelek.
MOK-Kormány „háborúskodások”
Már történelem, hogy a tervezett reformok első gyakorlati lépcsőjén, az ügyeleti rendszeren kitört a háború. A MOK bojkottot hirdetett (ezt ma lehet magyarázni, szépíteni, de az akkori szereplők és véleményvezérek is így értették), mire a kormány „odavágott” és a MOK köztestületi jogait elvonva, egyesületi sorba bombázta vissza az orvosok testületét. Legyünk tisztességesek, 2006-ban már volt ilyen, egy másik kurzus másik minisztere ugyanezt tette a „reformjai” ellen ágáló MOK-kal. Volt tehát tapasztalat mindkét oldalon.
Amúgy a kormány nem sokat bajlódott az egyesületi MOK-kal. Sőt, meglepő módon később egyeztetésre hívta a vezetőit, kialakult egy olyasmi együttműködés, aminek már a kezdetekben helye lett volna. Ezért volt meglepő, hogy milyen élesen reagált a MOK ellenkező állásfoglalására a Belügyminisztérium, majd előtte-utána Takács államtitkár. Aki ráadásul a vitatott tervezetet első vázlatnak minősítette.
Ugyan, mi történt? Mintha hirtelen nagyobb politikai „tétje” lenne az egészségügy állapotának. A kettős választáson a semmiből feltűnt új erő megtalálta az egészségügyet, mint „húzó” témát. Valószínűleg a kormány és a Fidesz tanácsadói azt mérik, hogy ez most erősebben hat a lakosságra, a szavazókra.
Akkor pedig veszélyes. Ha még ehhez valahogy csatlakozik a MOK a több tízezeres önkéntes taglétszámával, a több tízmilliós éves orvos-beteg találkozásával, akkor abból politikai baj is lehet.
Az egy másik kérdés, hogy lehet-e még valamit a MOK-tól elvenni? Szerintem már semmit. A bérek nem vonhatók vissza, sőt, a kormány saját érdekében az elosztást finomítani, az értékeket karban tartani kellene.
A magánegészségügy bajai
Kóka János meglepő interjúja után újabb „nagyágyú” szólalt meg: Fábián Lajos, a TritonLife elnöke, fő tulajdonosa, a VOSZ társelnöke. Ajánlom a cikk olvasását az életrajza elolvasásával kezdeni. Ilyen tapasztalatokkal kellene a köz szolgálatában is alkalmazni vezetőket. Hatalmas interjúban listázza a magyar egészségügy és benne a magánegészségügy problémáit. Imponálóan részletes, szakszerű olvasmány. Egyetlen ponton van hiányérzetem: a viharosan fejlődő, számos elemében tisztázatlan magánegészségügy nem csak szenvedője, de pl. a humánerőforrás-válság, azaz a „menekülő útvonalak” révén nem kis részben okozója is a mai nagyon súlyos és veszélyes helyzetnek.
Indirekt módon elismeri – nincs két egészségügynyi dolgozónk. A címadó mondat, a „halál csókja” a prominens orvosok „irreális” bérkövetelésére vonatkozik. Kapitalizmusban irreális bérkövetelés? Hát nem a versenypiacon dől el a bérek mértéke? Hát nem azt halljuk évtizede, hogy a magánegészségügy mennyivel jobb az orvosoknak és egyéb dolgozóknak? Az kétségtelen, hogy a kormány orvosi és egyéb béremelései kényszerpályára vitték a magánegészségügyet.
Fábián Lajos korrekt módon elemzi egy tőkebefektetéses magánegészségügyi vállalkozás költségszerkezetét. Csak az igazi kérdést nem teszi fel: egy szegény országban, jelentős mértékben fizetéssel nem terhelhető lakosság esetén mennyi ilyen drága magánegészségügyi vállalkozás fér el a „piacon”? Nem említi, hogy a magyar magán nagyvállalati rendszer, ahol a legprominensebb orvos is csak alkalmazott, kiszorította az orvosi egzisztencia vállalkozások többségét. Igazából, talán az egyetemeket kivéve, nem jelent meg komoly magánegészségügyi kínálat a közösségi intézményekben, mint ahogy az Európában általános. És akkor sok „prominens” orvos „hazai pályán” végezhet fizetős betegellátást, teljesen törvényesen.
Miért nem?
Jön tehát a végére a kérdés: miért csak az állami alkalmazásban álló orvosok ügyelhetnek az új ügyeleti rendszerben? Miért nem „nyitják ki” ezt a magánalkalmazottak és az önálló vállalkozók felé is? Persze, pénzbe kerül, de lassan a kormányoldalon is meg kell tanulni azt a profán közhelyet, hogy „Krisztus koporsóját se őrizték ingyen”.
Végül is ez a közhely se ízlésesebb, mint a másik, a „halál csókja”. Még akkor se, ha a valóságban a római katonák valóban fizetséget kaptak ezért. De a mondás az igazi értelmét csak másfélezer évvel később, a kapitalizmusban nyerte el. És éppen a kapitalizmus embert romboló hatásai ellen, annak kivédésére alakultak a modern közösségi egészségügyi, szociális és oktatási rendszerek. Ma nálunk újra ezek körül folyik polémia, és néhol háború is. Nem mindegy, ki hova áll.
A nyár elmúlt. Itt az őszi politikai szezon. Hogy is mondta Cromwell: Imádkozzunk, és tartsuk szárazon a puskaport. Mert vizessel még tűzijátékot se lehet játszani.
Címlapkép: A lerombolt Széchenyi Lánchíd, háttérben a budai Vár. 1945. Fotó: Fortepan/Kádár Anna
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!