Sikereink és bánataink az olimpián, és a kórházi infrastruktúra nyomora - Dr. Szepesi András jegyzete.
Csak jószerencse kell (Istentől), semmi más. Zrínyi Miklós költő és hadvezér jelmondata az elmúlt héten sokszor ráillett a magyar olimpikonokra, sportolóinkra, de a magyar egészségügyre is ráférne. Hogyan kerül ez a két, látszólag össze nem függő dolog egymás mellé? A sport is, az egészségügy is az emberi „magaskultúra” terméke. Itt hozzuk létre a Kárpát-medencében, egy különleges nyelv közvetítésével, egy különleges, egyedi kultúra talaján.
Mindkettő, éppen mert egyedi, sajátos, nemcsak összeköt a külvilággal, de el is választ tőle. Pedig mindkét területen bőven van mit tanulnunk a külvilágból. A véletlen úgy hozta, hogy a magyarokat különösen nagy erővel meggyötrő hőhullám és a Párizsi Olimpia időben valamennyire egybeesnek. Így azután különös disszonanciaként a klímakatasztrófa rettenetes jelentései, benne egyes kórházak drámai hírei és az olimpia szükségszerű optimizmusa és a magyar sikerekért való szurkolás egybeesésének különös napjait élhetjük. Mert még egyiknek sincs vége.
Olimpikonok, csapatok
Szorgalom, felkészültség, küzdés és egy megtorpanás, gyakran az utolsó pillanatban, mindez a versenyszerű sportolás szépsége és drámája egyben. A sport minden életkorban hozzájárul az egészséghez, számos civilizációs és egyéb betegség elkerüléséhez, ezért érthető, hogy mindazok figyelmének középpontjában van, akiknek fontos a személyes, a családi és akár nemzeti szintű egészségünk. Sok jelentős sportesemény van a világban, de az olimpia kiemelkedő és különleges. Impozáns történelem, összekapcsolódás a békével vagy legalábbis tűzszünettel, újraindulás 128 évvel ezelőtt, de leginkább az a tendencia, hogy a földgolyó minden nemzete bekapcsolódjon.
Ahol 206 nemzet küzd az elismerésekért, ott bizony nagy a tülekedés egy-egy sportágban. Így történhet, hogy újabb és újabb nemzetek lányai-fiai tűnnek fel olyan sportágakban, amelyekről korábban ezt gondolni sem mertük. A „nagy európai” nemzetek privilégiuma volt például a vívás. Olasz mesterek nálunk, a bajnokságokon franciák, esetleg spanyolok. Idén két legfontosabb sportágban a kard és a párbajtőr csapatban ázsiaiak a döntősök. Sőt, a kard csapatversenyt Dél-Korea nyeri a magyarok előtt. Hallatlan.
Múlt csütörtöktől e hét szerdáig számos nemes verseny zajlott, de csak egy bájos ifjú magyar hölgy tudott egyetlen bronzérmet szerezni. Kezdtünk aggódni. Azután szerdán két szép ezüstérem. Milák Kristófén évtizedig fog vitatkozni a közvélemény, akit abszolút favoritként és 150 méteren át mezőnyt vezetőként az utolsó 50 méteren hajrázott le egy francia fiú. Vagy a kardcsapaton, akiket imponáló küzdelem ellenére lenyomott Dél-Korea csapata.
Azért megjött az első aranyérem is, Kós Hubert 21 éves úszó tiszteletére vonták fel a legmagasabb árbócra a magyar trikolort, és játszották el a Himnuszt.
Péntek esti keresztmetszet
Pénteken este, miközben ezt a jegyzetet kellene írnom, 20.30-21.30 között párhuzamosan két mérkőzés zajlik. Női vízilabdásaink a kínai lányokkal, a párbajtőröző fiúk japánokkal küzdenek. Mindkét küzdelem kemény, szinte vérre megy. A vízilabdások a negyeddöntőért harcolnak. Hol a kínaiak vezetnek, hol mi. Végül: megnyerjük. Hatalmas öröm a medence körül. Szerencsére a vívás pár perccel tovább tart, így én is koncentrálhatok a végjátékra.
Nagyon erősek a japánok. A küzdelem fej-fej mellett, hol itt egy tus előny, hol ott. Az utolsó asszóig minden nyitott. A mindent eldöntő utolsó asszóban a magyar fiú partnere egy japán világbajnok. Többször ő vezet. Szikrázó feszültség a pást körül. Az utolsó asszó: döntetlen. 1 perc hosszabbítás jön, és egyetlen tus fogja eldönti az olimpiai győzelmet, az aranyérmet. Csak imádkozni tudunk. Oly sokszor láttuk, mennyi mindentől függ egy találat. Amikor kardcsapatban korábban egy 17 éves gyerekképű és gyereklelkű egyiptomi srác legyőzte a magyar bajnokot, a VB és EB korábbi győztesét, akkor bevésődött, hogy a tudás és a szerencse hol kéz a kézben, hol külön-külön járnak.
És most vissza a Grand Palaisba: a magyar fiú, Siklósi Gergely beviszi a döntő tust. Aranytus. Egy pillanatra némaság, a bírók megadják! Magyar örömkiáltások, sikolyok, zokogás, ölelkezés! Megvan! Megvan a második magyar aranyérem. 52 év után ismét magyar vívó fiúknak fog szólni a Himnusz. Egy percre otthagyom a klaviatúrát. Nem, Kedves Olvasóim, nem könnyezhetek, ma még sok dolgom van, csak valami muslinca repülhetett a szemembe, mert nem látom jól a betűket. Na de mindkét szemembe egyszerre? Furcsa.
Mi történt itt? Sors bona! Néha nekünk is juthat belőle…
Kórházbajok
Most néhány kórház klímaproblémái miatt zeng a sajtó és a közösségi médiumok világa. A Weborvos kicsi szerkesztőségében hetek óta mi is foglalkozunk a témával, de egyre inkább világossá válik, hogy itt egy rendszerproblémával küzdünk, aminek évszakonként és egyéb okokból más-más szelete kerül reflektorfénybe. Kollégáim egy önálló jegyzetbe foglalták össze ezeket, nagyon ajánlom az elolvasását.
Ha alaposabban megnézzük a hírekben szereplő intézményeket, akkor azért néhány fontos megállapítást tehetünk. Néhány intézmény neve rendszeresen ismétlődik, és minden évszakban. Ezek a legrégebbi fővárosi kórházak. Egy másik kör időnként elő-előkerül, de inkább csak akut üzemzavart sejtetve.
És akikről nem szól a fáma, több tucat kórházról gyakorlatilag sohasem. Mi ennek az oka? A politikafóbiások azonnal cenzúrát kiáltanak. Én persze ezt kizárni nem tudom, de más okot érzékelek.
Kórházrekonstrukciók
Nagy szükség volt a kórházfelújításokra, de hiányzik az eredmények és hiányosságok kiértékelése.
2004-2015 között több mint 500 milliárd forint értékű Európai Uniós forrás érkezett a magyar kórházakhoz. Épült még ebből a forrásból 19 önálló rendelőintézet is, többnyire fölöslegesen, hozzáadódva az addig meglévő 320-hoz. Az adott támogatás olyan szabályok mellett működött, amelyek a fővárost és Pest megyét kizárták a pályázatokból. Hazai forrásból alig jutottak fejlesztési pénzhez, elmaradásuk napjainkra tragikusan súlyossá vált. Sajnos, a mai napig vagy nem készült, vagy nem hozzáférhető számomra olyan összefoglaló, ami ezt a hatalmas tőkeinjekciót szakmai szempontból kiértékelné. Mintha a számvetés nem lenne senkinek az érdeke. Az építész tervezők és pláne a kivitelező vállalatok hatalmas forráshoz jutottak. A műszerek gyártói és beszállítói is. Ahol a felújítások és pláne a szakmailag jól megtervezett bővítések sikerültek, ott egyaránt örülhetett orvos-beteg-politikus, mind a mai napig.
Legfeljebb a távlati tervezéssel, országtervezéssel és orvosi jövőkutatással foglalkozó szakemberek feje főhet az aggodalomtól, és az idő múlásával egyre intenzívebben.
Tervezés nélkül nem megy
Sajnos, ennek a hatalmas forrásnak az elköltése a magyar egészségügy távlati tervezése nélkül történt meg. Sőt, a területi elvű munkamegosztás sem tűnt akkor fontosnak. Így találhatunk szakmailag alig kihasznált „ékszerdobozokat”, kicsit odébb jól működő középnagy, főleg vidéki városi kórházakat, amelyek minden igazán súlyos beteget áthárítanak a magasabb progresszív szintekre. Találunk jelentős megyei kórházakat, ahol ebből a forrásból komoly struktúraváltást lehetett volna véghez vinni, de ez csak néhány helyen valósult meg.
Igen, Kedves Olvasóim, lehet, hogy néhány ilyen fejlesztésnél a „szerencse” erősebb rendező elv volt, mint a szakmai szükségesség. Egy különösen fájó pont: nem épült teljes körű szakellátást nyújtó, minden elemében a mai kornak megfelelő centrumkórház. Bármerre nézünk a fejlett országokban, ennek a rendszernek a kiépítése folyik negyed évszázada.
De a „bajok és örömök” itt nem értek véget. Ahogy a korábbi évtizedekben sem, így a felújított kórházak mellé se rendelték hozzá a fenntartás, karbantartás, javítás, kisebb fejlesztések forrásait. És ahogyan múlt és folyamatosan múlik az idő, ez a baj egyre nagyobb lett. Számos mai kórházi adósság, de „aktív üzemzavar” hátterében már ez a jelenség húzódik meg, csak még vagy nem azonosították, vagy nem merik a nevén nevezni.
Részsikerek ellenére kezdünk mérhetően lemaradni a fejlett kórházi ellátások területén. Márpedig ezek nélkül nincs tartós és hatásos egészségügyi szervezési és ellátási reform.
Le kell vonni a konzekvenciákat.
Az olimpián ez több sportág területén is láthatóvá vált.
Az egészségügy hiányosságait most a hőhullám tette láthatóvá.
Csak a szerencsére se itt, se ott nem támaszkodhatunk. Mindkét területen tenni kell, mert ezt követelik a mai bajok és a jövő szükségletei.
(Nyitókép: Andrásfi Tibor, Koch Máté, Nagy Dávid és Siklósi Gergely (b-j) ünnepel a 2024-es párizsi nyári olimpia férfi párbajtőr csapatversenyének döntője után a Grand Palais kiállítócsarnokban 2024. augusztus 2-án. A magyar férfi párbajtőrcsapat a címvédő japán válogatott legyőzésével aranyérmet nyert. Fotó: MTI/Illyés Tibor)
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!