DR. KATONA ZOLTÁN 1945-2023

Két Adventi gyertya fényébe nézve emlékezem. Jobb így, ne lássa a család a gyanúsan csillogó szememet, és inkább nem szólok, mert nehéz megszólalni. Egy nagyon régi barát, orvos-kolléga, kórházügyi küzdőtárs arcai vonulnak előttem. Másodéves koromban láttam először a Debreceni Orvosegyetem klubjában a szálfa termetű, magabiztos negyedéves kollégát, aki láthatóan a baráti körének kiemelkedő alakja volt. Hamar megismerkedtünk, mert az orvoskar kedvelt diákzenekarában, a „Csécsey Band” együttesben korai Beatles dalok előadásában működhettem közre, a hallgatóság nagy örömére.

A Nyírségből származó fiú szakmai pályáját szülővárosom különös sorsú megyei kórházában kezdte, végigjárva az orvosi élet stációit, a belgyógyász segédorvostól a főigazgató főorvosig. A betegektől vezető korában se szakadt el, rendszeresen vállalt ügyeletet, gyógyító munkát a szabadideje rovására. Máig féltve őrzöm annak a baráti ölelésnek az emlékét, amely jelezte, hogy roncsoló stroke-kal küzdő édesapám befejezte földi pályáját, úgy, hogy kollégáim, barátaim mindent megtettek érte.

Hamar megmutatkozott érdeklődése az egészségügyi szervezés és a betegmenedzselés iránt. Idősebb kollégái, vezetői észrevették ezt, és 1979-ben, 34 éves korában a nagy megyei kórház igazgató helyettesének nevezték ki.

Miskolc akkoriban - és korábban, az erőszakos iparosítás évtizedeiben - hatalmasra duzzadt, lakosságszáma, egészségügyi problémái gyorsan túlnőttek a meglévő lehetőségeiken. Az akkori politika úgy próbált ezen úrrá lenni, hogy a város határában egy hatalmas területen fekvő, szükségtelenné vált katonaiskolát jelölt ki megyei kórház céljaira. 1958-ban megnyitották az új megyei kórházat, és a spártai jelző szinte túlzott feldicsérésnek hat még ma is. Nagyon szerény minőségű épületek között egy adminisztratív (parancsnoki) épület és a centrumban egy hatalmas gyakorlótér volt. Ebből kellett korszerű kórházat varázsolni.

Zoli, a fiatal, energikus, hatalmas munkabírású vezető jókor volt jó helyen. Számos jelentős fejlesztést kezdett és fejezett be. Ettől kezdve egyre többet dolgoztunk együtt. Egy fiatal építész konzulenseként részt vettem a sebészeti pavilon bővítésében, új baleseti és intenzív osztály kialakításában. Jó volt közelről látni azt a hatalmas fejlődést, aminek Zoli volt a motorja, és amelyik elvitte a modern kórházügyet Miskolcra. A BAZ vármegyei kórház honlapja egykori főigazgatójától búcsúzva felsorolja ezeket, és ma sem lehet csodálkozás és megilletődés nélkül olvasni. 

1987-től kezdve főigazgató, és a diósgyőri gyáróriások támogatásával létrehozta a megyei közkórházak első képalkotó diagnosztikai központját. Viharos gyorsasággal elérkezett a társadalmi-gazdasági rendszerváltás időszaka, amikor a hatalomra kerülő pártok a kórházigazgatókat is „mérlegre teszik”, és furcsa „diplomás népszavazáson” döntenek a vezetők sorsáról. A megyei kórház orvosi és egyéb diplomás közösségének becsületére vált, hogy kiálltak a vezetőjük mellett, Zoli folytathatta a munkáját.

Nagyon kemény időszak következett: a költségvetési bázisfinanszírozás helyett át kellett térni a teljesítményelvű finanszírozásra, a lobbizás és kijárásos forrásmegszerzés helyett el kellett számolni a szakmai teljesítményeket. Modern informatika, kódolás, kontrolling, csupa új, ismeretlen feladat. Zoli az elsők között végezte el a dobogókői menedzserképző iskolát, és többünk emlékezete szerint tőle származik az iskola humorosan találó, és a magyar történelemmel „áthallásos” kedves elnevezés: „táltosképző”.

Talán úgy foglalhatom össze a legnagyobb szakmai érdemét: sikeresen vitte át szeretett kórházát a rendszerváltás csapdáin és buktatóin, megteremtve a mai napig tartó fejlődés stabil alapjait. 

Egyre többet tevékenykedett a Magyar Kórházszövetségben is. Egyik vezetője volt a magyar kórházak átvilágítását az egészségügyi kormányzatnak elkészítő „kórház-panel” vizsgálatoknak. Együtt dolgoztunk ebben is, és a Balatonfüredi Szívkórház veszélyes belső válságát mai napig működő eredménnyel megoldó szakértői munkában is. Minden feltétel adott volt, és ehhez a konszenzus is megvolt az intézményvezetők között, hogy ő legyen a Magyar Kórházszövetség következő elnöke.

De a politika közbeszólt: akkor folyt a magyar sürgősségi betegellátás átszervezése, profi sürgősségi osztályok kialakítása. Zoli felhívta a figyelmet arra, hogy a központosított sürgősségi ellátásnak építészeti és ellátásszervezési feltételei is vannak. Sokszakmás, számos pavilonban működő kórházban csak súlyos kompromisszumokkal lehet „egykapus” rendszert bevezetni. Néhány dogmatikus politikus célkeresztjébe került. Azon a héten mondott le igazgatói tisztségéről, amikor megválasztották volna a Kórházszövetség elnökének. Dráma, de nemcsak neki, a szakmai közösségünknek is.

Mint annyi más tehetséges szakember, ő is váltott, és a nyugdíjazásig hátralévő években az egyik legnagyobb magán képalkotó diagnosztikai hálózatot üzemeltető vállalat vezérigazgatójaként dolgozott. Ott is a betegekért, a magyar egészségügyért.

A sors, vagy a Jóisten kegyes volt hozzá. Az egyik percben még szeretteivel beszélgetett, majd váratlanul elindult arra az útra, amelyik mindannyiunkra vár.

Isten veled Barátom!

Elvesztésed fájdalmát enyhíti, hogy egy kiváló ember, egy nagyszerű orvos és egészségügyi vezető kortársai lehettünk.

Nyugodj békében Zoli!

Emlékedet sokan, sokáig őrizzük.

Sit tibi terra levis.

Dr. Szepesi András