Minden pofon mellé kell egy rendőr

Korányi László neve hallatán sokan találgatják, vajon a professzor „abból a híres" családból származik-e, hiszen őt magát nemigen ismerik. Beszélgetésünkkel ezt a hiányt is szeretnénk pótolni - olvasható az Orvosok Lapjában a professzorral készült interjúban.

– Minden szempontból gyönyörű nevet visel, ezért önkéntelenül adódik a családi kapcsolatot firtató kérdés.

– Rokona vagyok a híres Korányiaknak, de nekem nincs olyan jelentőségem, amiért ismerni kellene. Korányi Frigyes testvére az ősöm, Korányi András, más néven az „Ezüst" Korányi pedig a nagybátyám volt.

– Miért kapta a magyar medicinában akkor is igen jelentős orvos ezt a jelzőt?
– Abban az időben még nem volt antibiotikum. Szegeden dolgozott, és állatkísérletek alapján rájött, hogy az ezüstvegyületeknek antibakteriális hatásuk van. Saját magán is kipróbált egy ilyen vegyületet, de hogy a betegsége meggyógyult-e, nem tudni, az ezüst mindenesetre beült a bőrébe. Aki nem szerette őt, Szürke Korányinak nevezte, aki meg igen, Ezüst Korányinak hívta. Napjainkban az ezüst megjelent a felületi fertőzések kezelésében, például a diabéteszes lábat lehet kezelni ezüsttel impregnált kompressz kötésekkel.

– A diabetológiával elérkeztünk önhöz, a múltból a jelenbe.
– Budapesten születtem 1942-ben, azaz szüleim szavaival éve békebeli gyermek vagyok. Gimnáziumi tanulmányokat a cisztercieknél folytattam a fővárosban, az intézményt a fiatalabbak József Attila Gimnáziumként ismerhetik. Az egyetem után Korányi Andrásnál kezdtem gyógyítani a János-kórház belgyógyászatán.

– Volt már profilja az osztálynak?
– Általános belosztály volt, de az érelmeszesedéssel kapcsolatos kutatást is végzett. Mivel ez összefüggésben volt a cukorbetegséggel, Halmos Tamás mellett azzal kezdtem foglalkozni. Igazi labor volt az intézményben, állatkísérleteket is végeztünk. De akkor még úgy működött a világ, hogy a fiatal orvosok pályafutásáról a nagy tekintélyű professzorok döntöttek. 1972-ben szóltak, hogy kisfiam, átmész a klinikára. Így kerültem Magyar Imréhez, aki különleges ember volt.

– Mi volt az oka, hogy átkerült a klinikára?
– Olyan hormon-meghatározási módszert dolgoztunk ki, amelyet abban az időben Magyarországon csak mi ismertünk a János-kórházban. Ezzel a módszerrel kerültem át, és kezdtem az elejéről, mert bár adjunktus voltam a Jánosban, a klinikán beálltam gyakornoknak. Igaz, fél éven belül már osztályvezető lettem. Valójában a klinikát kellett megtanulni.

– Épületileg ez volt a Korányi Klinika. Magyar Imre Korányi-tanítvány volt?
– Igen, Sándornak volt a tanítványa és nagy tisztelője. A klinikán belgyógyászként dolgoztam, diabétesz-kutatást végeztem, majd 1980-ban kimentem ösztöndíjjal Dániába, egy évre. Az nagy ugrás volt, óriási technikai különbséget tapasztaltam a két ország között. Életemben ott láttam először például számítógépet. Az 1-es belklinikán akkor még semmilyen PC nem volt. Dániába még egyszer visszamentem '85-ben, és a kutatásaimmal kerültem ki az Egyesült Államokba egy interjúra. Az egyik helyen azt mondták, jöhetek, így '87-től kezdve három évet St. Louise-ban, a Washington Orvosi Egyetemen tölthettem. Fantasztikus időszak volt. Később Malmöben a Wallenberg Labornak lettem a vezetője, végül 1992-ben Balatonfüredre jöttem főorvosnak.

– Kötődött ehhez a városhoz?
– A Balatonhoz. Korábban is már pályáztam itt állást. Most két évig dolgoztam itt, de amikor jött a Horn-kormány, közbeszólt a politika, és leváltottak. Igaz, egy ideig még itt maradtam, hiszen abban az időben már volt egy mellékálláson a Biorex kutatási igazgatójaként. A cég akkortájt költözött ide. Az igazgatóság néhány tagját már ismertem, szakmai kapcsolatban álltam velük a kutatásaim révén. Később idehoztak egy igazgatót, aki nem értett az egészségügyhöz, én meg kaptam magam mellé egy másik orvosigazgatót. Akkor azt mondtam, köszönöm szépen.

– Alkalmatlanságról volt szó a vezetés részéről, vagy érdekeknek a kereszttüzébe került a cég?
– Eladták a molekulát egy kaliforniai vállalatnak, amelyik aztán továbbadta jó pénzért.

– Lett belőle gyógyszer?
– Igen, egy neurodegeneratív betegség ellen ható készítmény született. Jó hatóanyagok voltak ezek, de a molekulákkal mindig az a baj, ami mögöttük van. Az új igazgatói csapat nyílt gyógyszervizsgálatot végzett, amit persze senki nem fogadott el. Ez volt az ok, amiért eljöttem onnan. Látszott, hogy valami nem stimmel, és egy éven belül meg is szűnt a Biorex, az épületet pedig eladták egy kanadainak.

– A mostani kutatási tevékenységet hogyan lehetne definiálni?
– Amikor lejöttem ide, génbankot kezdtünk gyűjteni a 2-es típusú cukorbetegség és az oszteoporózis kutatásához. Az eltelt tizenöt év alatt hatalmas anyag gyűlt össze. Az idén az Alapítványunk pályázatot nyert a malmöiekkel együtt arra, hogy ezt feldolgozzuk.

– Mégis mekkora az anyag?
– Kilencszáz családot jelent. Csak azokat a családokat gyűjtjük, ahol legalább öt elsőfokú rokon összeszedhető. Ez már tízezer mintát jelent. Az adatok komputerben vannak, a DNS-ek, meg a szérumok -80 Celsius-fokon, az izolált fehérvérsejtek folyékony nitrogénben. A svédek elvégzik a teljes génbank genomszintű vizsgálatát, a sejtekből meg fogják csinálni az mRNS expressziót. Emellett újból felkeressük azokat a családokat, ahol valamelyik szülő cukorbeteg volt, de a gyerek nem, illetve a testvérpár egyik tagja érintett volt, a másik nem. Megnézzük, mi történt velük az eltelt évek alatt, a genetikai vonal vagy az expressziós változás ugyanis nagyon sok információt hozhat. Ha elkészülünk, az nagy jelentőségű lesz.

Az interjú második része itt olvasható.