A véralvadás mellett a klasszikus tumorjelzőkhöz hasonló pontossággal jelzi az állapotokat.
A D-dimer nevű véralkotó elemből számolt mutatót eddig csak véralvadási zavarok megállapítására használták, azonban a Semmelweis Egyetem munkatársának közreműködésével készült tanulmány szerint akár tumor marker is lehet – minderről a Semmelweis Figyelő számol be.
A rosszindulatú daganatokat gyakran olyan véralvadási rendellenességek kísérik, mint a trombózis vagy az embólia. Elsőként Jean-Baptiste Bouillaud fedezte föl 1823-ban, hogy a tumoros betegek hajlamosabbak a trombózisra. Georges Phillipe Trousseau 1865-ben alátámasztotta a sejtett összefüggést, s a tünetegyüttes is az ő nevét viseli. A Trousseau-szindróma három fő ismertetőjele a vér- és nyirokpangás, amelyhez a daganat okozta nyomás is hozzájárulhat, az érfal-sérülés, amit a tumorsejtek is előidézhetnek, illetve a fokozott véralvadás – utóbbiban szerepet játszhat, hogy a rákos elváltozás beavatkozik a vérképzési folyamatokba.
A szakirodalom azóta megerősítette, hogy a tromboembólia gyakoribb a daganatos betegeknél, ugyanakkor a trombózisos vagy embóliás páciensek körülbelül 10%-át kezelik rákkal a diagnózis idején. A kölcsönösnek tűnő viszony ellenére önmagában a két kórkép egyike sem alkalmas arra, hogy a másikra vonatkozóan előrejelzésekbe lehessen bocsátkozni általa. Ez részben annak tudható be, hogy a véralvadási zavarok a tumor fajtájától is függnek.
A rákos betegek véralvadási problémáinak megelőzésére a heparin tartalmú gyógyszerek használata terjedt el széles körben, bár mostanra nagyrészt felváltották őket a kis molekuláris súlyú változatok (low molecular weight heparin, LMWH). Egyelőre nem klinikai megfigyelések támasztják alá, hogy az említett készítmények nemcsak a vérrögképződést gátolják, de a sejtekben lejátszódó folyamatok révén a páciensek túlélését is javítják. Előfordulhat, hogy a két hatás egymástól részben független.
Fehérje, mely a véralvadásban játszik szerepet
A tumornövekedést, az érképződést és a véralvadás aktiválódását az úgynevezett fibrotikus rendszer működésbe lépése kíséri. A daganat érfalának sejtjei képesek fibrotikus fehérjék előállítására, tárolására és megkötésére. A D-dimer nevű protein ezek közé tartozik, így a fibrotikus folyamatok erősségére gyakran annak vérplazmában mért mennyiségének segítségével következtetnek.
D-dimer vizsgálatot többnyire akkor végeznek, ha a betegnél fokozott véralvadással járó kórkép vagy annak gyanúja áll fenn. Olyan állapotok diagnosztizálására vagy kizárására is használatos, mint a mélyvénás trombózis és a tüdőembólia.
Szoros kapcsolat a daganatokkal
Kopper Bence, a Semmelweis Egyetem Biomechanika Tanszékének szakértője Blaskó Györggyel, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrumának munkatársával, illetve Nagy Zsuzsannával, Horváth Orsolyával, Kádas Júliával, Valtinyi Dorottyával és Larisza Lászlóval, a budapesti Szent Imre Kórház orvosaival együtt azt vizsgálta, hogy a D-dimer milyen szerepet játszhat az egyes folyamatok előrejelzésében. Ehhez csaknem 300 rákos beteg eredményeit vették górcső alá. Az LMWH-kezelés ideje alatt a hasnyálmirigy-daganatos pácienseknél fordult elő a legtöbb trombózis vagy embólia, ezt követte a petefészek-, a bél-, továbbá a mellrák.
A magas D-dimer szint előrehaladott stádiummal és magas halálozással járt együtt. Sőt, a D-dimer a klasszikus tumorjelzőkhöz hasonló pontossággal jelezte a különböző állapotokat – kivéve a hasnyálmirigyrák esetében, ami jórészt a késői felfedezésnek tudható be –, így a Semmelweis Egyetem munkatársának közreműködésével készült tanulmány szerint a fehérjének helye lenne a diagnózis felállítására alkalmas eszközök sorában.
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!