A bajtárs nem egy elcsépelt nyelvi fordulat

Gyalogosgázolás. Közben tabletről is érkezik a riasztás, és jönnek az adatok a helyszínről, a beteg állapotáról. Az események hirtelen felgyorsulnak: nappal egy perc alatt kell elhagyni a mentőállomást a riasztást követően, éjszaka két percük van az indulásra a szolgálatban lévőknek. Az informatikai rendszer többszörösen is ellenőrzi, rögzíti, hogy mi történik éppen, látjuk, ahogy a sofőr beindítja az autót, felkapcsolja a lámpát és a fényeket, megszólal a sziréna, kezdődik a vonulás - írja a Magyar Nemzet.

– Mentőállomásról indulunk, a környékbeliek elsősorban azzal segíthetnek, hogy szabadon hagyják az épület előtti útszakaszt – tájékoztat Őri Kiss Zsolt mentőgépkocsi-vezető, és szemével az állomás előtt parkoló szürke autó felé int. – Tapasztalatom szerint azért a többség odafigyel arra, hogy ne álljon mentőállomás vagy kórház bejárata elé. Őszintén mondom, ez nem a mi kényelmünket szolgálja, hanem a beteg mozgatása, ellátása érdekében fontos, hogy minél közelebb kerüljünk a helyszínhez. De a belvárosi, szűk utcákban előfordul, hogy ránk parkolnak: fölmegyünk ellátni a beteget, és mire visszajövünk, már nem tudjuk kinyitni a hordágynak az ajtót. A vonulás még nehezebb, mert a gépkocsivezetők egy része elbizonytalanodik, ha meghallja a sziréna hangját. Az elmúlt öt-nyolc évben ezen a téren is tapasztalható változás – jó irányban –, de már a jogosítvány megszerzésekor figyelmet kellene fordítani az ilyen helyzetekre, mert megesik, hogy az autóvezető leblokkol, és ott, ahol van, megáll. Többsávos úton jó megoldás a „halszálka”, amikor az út két szélén jobbra-balra húzódva folyosót hoz létre a kocsisor. Ilyenkor középre vesszük a felezővonalat, és folyamatosan haladunk. Hangsúlyozom: nem száguldunk, de azért nagy áldás, ha nem kell megállnunk, mert a lassítás-gyorsítás megviselheti az amúgy is rossz állapotban lévő beteget – magyarázza Őri Kiss Zsolt.

(...) Több állomáson bevett szokás, hogy amikor új munkatárs lép be gépkocsivezetőnek, első alkalommal megkérik, legyen csak megfigyelő, és nem is akármilyen pozícióból: „Várj egy pillanatot!” – mondják a bajtársak, majd hozzák a hordágyat, rögzítik, és úgy vonulnak, hogy a leendő sofőr a saját bőrén tapasztalja, milyen érzés a járműben feküdni.A bajtársak egymásban is megbíznak vakon. Azt mondják, anélkül nem megy. A pályakezdőket nagy figyelemmel terelgetik – maguknak nevelik ki őket –, hogy aztán egy összenézésből, félszavakból is megértsék egymást. A bajtárs nem egy elcsépelt nyelvi fordulat, a név mögött ott az arc, ott az egész életpálya. És számontartják a kollégát munkán kívül is. Régi mentős relikviák láthatók a Pesterzsébeti Mentőállomás vitrinjében, a falon márványtábla örökmécsessel, és idézet olvasható Felkay Tamástól, a mentőszolgálat egykori főorvosától: „Sokak életéhez van közünk. Némelyekéhez kevesebb, némelyekéhez nagyon is sok. De nem fogják tudni a nevünket, azt sem, hogy mit tettünk értük. A mi munkánk rejtett és névtelen.” A teljes cikk itt olvasható