Amikor nem a hálapénz a legnagyobb úr

A magán- és a közfinanszírozott egészségügy különbségeiről, illetve az állami ágazat javításának lehetőségéről beszélt Rékassy Balázs, orvos, egészségügyi-szakközgazdász a Növekedés.hu-nak adott interjúban. A szakértő számos ötletet vázolt, hogy miként lehetne javítani a helyzeten.

Élhet-e valaha nálunk szimbiózisban a magán, illetve az állami egészségügy?
A kérdést némileg messzebbről indulva érdemes megközelíteni. Korábban Magyarországon a magánegészségügyet hagyományosan választékbővítő mellékszereplőnek tekintették, és az egészségügyi ellátórendszer alatt a közfinanszírozott egészségügyet értettük. A mindenkori kormányzatok is ekként kezelték ezt az ágazatot: nem rendelkeztek megfelelő információval róla, és a szabályozottsága, ellenőrzése is igen felületes volt. Ugyanígy a kutatók érdeklődését sem keltette fel eléggé ez a szféra, így információink igen hiányosak.

Mi változott? Úgy tűnik, sok az anomália.
Persze. A magán egészségügyi ellátás mára az egészségügyi ellátó rendszerünk érdemi, sok területen a közfinanszírozott ellátással azonos súlyú szereplője, és a hazai egészségügyi ellátás szerves része lett.

Igazából nincs egészségügyi stratégia, irányvonal, nincs rendszerbe rakva ez az egész – így nincs igazán előremozdulásra esély. A magyar piac kettészakadása egy folyamat, amit nehéz kívülről látni, hol tart a leépülés, mivel minden nap benne vagyunk.

Szomorú, hogy alaphipotézisünk szerint a magyar magán-egészségügyi ellátás jelenlegi, szabályozatlan, spontán fejlődési formájában nem járul hozzá kellő mértékben az egészségügyi ellátás valós végső céljához, azaz a társadalom egészségi állapotának a javításához.

Ennyire nagy a baj?
Gond, hogy nem ismert a magán-egészségügyi szféra tevékenység-spektruma, tevékenységtömege és pontos gazdasági szerepe, árbevétele. Sem a hatóságok, sem a lakosság előtt nem ismert a nyújtott ellátások minősége, sem a magán, sem az állami oldalon. Keveset, vagy egyáltalán nem tudni az eredményességi mutatókról, a fertőzések száma, peres ügyek számáról és arányáról, szakmai megoszlásáról. A betegek csak véletlenszerűen tájékozódnak az ellátások hozzáféréséről. Sajnos a jelentős korábbi folyamatos forráskivonás érezteti hatását, nem lehet letagadni a politikusok felelősségét. A nagy kérdés a jövőben az, hogy a magán szolgáltatói piac, hozzájut-e állami finanszírozáshoz, forráshoz és a magánbiztosítási rendszer kiépül-e. A cél, mindenképpen az lenne, hogy a két rendszer szervesen tudjon kapcsolódni egymáshoz. Nem az a lényeg, hogy ki a tulajdonos, hanem, hogy jó minőségű szolgáltatást, jó áron, és hozzáférhetően tudjon biztosítani.

A fentiek tükrében felmerül a kérdés: mi várható a magánegészségügyben?
Véleményem szerint több forgatókönyv is lehetséges. Ha megnézünk egy nagyon kedvező és optimista verziót, abban az látszik, hogy a magán és állami egymás kiegészítve, szabályozott körülmények közt „él” együtt. Az államnak a szerepe a szabályozásra és az ellenőrzésre terjed ki. A működés átlátható. Az állami ellátási csomag korrekt, informatikailag és szakmailag támogatják az ágazatot. Fontos a reális finanszírozás, amely a minőséget tovább javítja, ez az állami, illetve a kiegészítő biztosításból áll. Van hosszú távú egészségpolitikai koncepció, amely a hatékony, definitív ellátást nyújtó, lehetőleg költség-hatékony kórházon kívüli ellátásokat helyezi előtérbe, és szektor semleges finanszírozást biztosít, erősíti az állam szolgáltatás vásárló szerepét.

Némileg a „Földre szállva”, milyen lehet egy reális forgatókönyv?
Érdekes kérdés. Egyszerűen semmi nem történik abból, amit az előbb mondtam. „Beton beruházások” vannak, ahelyett, hogy szervezésbe, humán tőkébe fektetnének be. Felmerülnek továbbra is a HR problémák a paraszolvenciamentes területeken, vagy akár mindenhol. Tűzoltás történik, és ahol éppen nagy a baj, ott kisebb nagyobb plusz pénzekkel orvosoljuk a bajt. De hosszú távú koncepció hiányában rosszabbul járunk, mert a drága kórházi ellátások maradnak túlsúlyba a jelen szolgáltatási struktúra konzerválása miatt. A rendszer fenntarthatatlan marad, az állami függőséggel együtt. Tehát ebben az esetben azt figyelhetjük meg, igaz hogy a magánszféra erősödhet, ám szabályozatlanul.

A forgatókönyvek közül nem hiányozhat a legrosszabb verzió sem…
Ilyen eset lehet, ha a mexikóihoz hasonlóan két párhuzamos ellátórendszer épül ki, valamint komplett orvos csoportok átmennek magánpraxisba, és mesterségesen terelik a fizetőképes betegeket a magán ellátás felé. Míg a közellátás leterheltsége tovább nő, hiszen a társadalom nagy része nem képes komplett ellátási folyamatokat zsebből megfinanszírozni. Közben a közellátás hatékonysága tovább romlik a forrás hiány és orvoshiány következtében, amely végül a társadalom egészségi állapotának további rosszabbodását fogja jelenteni már rövid középtávon.  A teljes interjú itt olvasható