Dilemmák a nem önkéntes kezelések gyakorlatával kapcsolatban

A nem önkéntes pszichiátriai kezelés a kortárs pszichiátria egyik legvitatottabb jelensége, amelyhez jelentős etikai kihívások kapcsolódnak. Az emberi jogok és a társadalmi igazságosság az alapvető értékek között szerepelnek, miközben a mentális egészség népességszintű előmozdítását is támogatni kell. Az emberi jogok és az autonómia hangsúlyosabbá válása azonban etikai dilemmákat idéz elő, különösen akkor, ha a nagy ellátórendszerek változatlanok maradnak- írja Dr. Dósa Ágnes és Dr. Kussinszky Anikó a Medical Tribune-ban megjelent elezésükben.

(...) Az egyik legnehezebben feloldható etikai dilemmaa nem önkéntes pszichiátriai kezeléssel összefüggésben akkor áll elő, ha az egyes kormányzatok nem személyközpontú, az emberi jogokat szem előtt tartó módon szervezik az egészségügyi ellátást. Bár egyre több bizonyíték van arra, hogy a pszichiátriai ellátás, kutatás és képzés minősége döntő mértékben függ az emberi jogok tiszteletben tartásától előfordulnak kormányzatok, melyek elmulasztják a különféle ellátórendszerek (pl. megfizethető lakhatás, oktatás, támogatott foglalkoztatás: a társadalmi részvétel és beilleszkedés segítése) megfelelő megszervezését és működtetését, ami lehetővé tenné, hogy a kényszertcsupán erkölcsileg megengedhető mértékben alkalmazzák. Egyes kormányzatok a nem önkéntes kezelést arra használják, hogy társadalmi kontrollt szerezzenek akiszolgáltatott egyének felett, ahelyett, hogy olyan intenzív gondozási programokat és szolgáltatási struktúrát fejlesztenének ki, amelyek valóban lehetővé teszik az érintettek autonómiájának megőrzését, helyreállítását. A problémák sorában megjelenik az is, hogy a mentális zavarral küzdő emberek családjai megfelelő szolgáltatások híján gyakran kénytelenek a nem önkéntes kórházi kezelés mellett dönteni, mert ezt látják az egyetlen elérhető lehetőségnek.

Az orvosok és ápolók nagyon nehéz, szinte megoldhatatlan helyzetben találják magukat, ha a mentális egészségügyi ellátás egyes aspektusai nem kapnak kellő figyelmet, illetve alulfinanszírozottak. Például, ha az egészségügyi ellátórendszeren belül nem kap elég hangsúlyt és forrást a mentális egészségügyi problémák kialakulásának megelőzése, illetve a korai beavatkozás lehetősége, az az egész ellátórendszerre rányomja a bélyegét. Hasonlóképpen, az alulfinanszírozottság nemcsak a szolgáltatások színvonalát érinti, hanem megmutatkozik az emberi erőforrások szempontjából is, így kedvezőtlenül alakul például a szakorvosok, ápolók száma, a diplomás ápolók aránya az ápolók létszámán belül, holott nagyobb létszámú, jól képzett ápolószemélyzet jelenléte mellett bizonyítottan kevesebbszer kerül sor kényszer alkalmazására. További problémát jelenthet a fizikai környezet állapota (pl. zsúfolt, 4-5 ágyas kórtermek), illetve az egyéb hatékony alternatívák nélkülözése (pl. 0–24 órás krízisintervenció nem csak öngyilkossági szándék esetén).Emellett gondot okozhat a kapcsolódó szolgáltatások hiánya, az egészségügyi és szociális ellátórendszerek együttműködésének nehézségei, amelyek tovább növelik az érintettek és családtagjaik bizalmatlanságát.

Ha azt feltételezzük, hogy a kényszerítés bizonyos körülmények között erkölcsileg megengedhető, megállapítjuk azokat a küszöbértékeket, amelyeken túl a kényszerítés aránytalanná válik, és az olyan helyzeteket is, amelyekben elfogadhatatlan. Ezeket a mérlegeléseket a bioetika négy alapelve alapján már elvégezték: tudjuk például, hogyminden olyan korlátozás, kezelés, amelyetaz intézmény rendjének fenntartása érdekében alkalmaznak, az „ápoltak megszelídítésére, aktivitásuk csökkentésére”, nem etikus.Azt is tudjuk, hogy a betegek nem önkéntes kezelésével összefüggésben csak a legkevésbé korlátozó alternatíva alkalmazása lehet etikus, ez azonban teljesen eltérő lesz, attól függően, hogy az adott ellátórendszerben milyen hatékony lehetőségek érhetők el. Napjainkban egyre inkább az emberi jogokon alapuló szemlélet kerül előtérbe, amely a kényszerítés alternatíváinak keresésére helyezi a hangsúlyt. Ez azt jelenti, hogy nem a korlátozó intézkedések igazolását, hanem az alternatív megoldások előtérbe helyezését tartják fontosnak. Ugyanakkor elismerik, hogykivételes esetekben, például életmentő beavatkozásként vagy az autonómia helyreállítása érdekében szükség lehet a kényszer alkalmazására, azonban a széles körű túlhasználat nem védhető. A nyílt paternalizmus nem váltható fel ugyanis a mentális zavart megélt személyek elhanyagolásával, magukra hagyásával, meg kell találni és alkalmazni is kell a „jól segítés” módszertanát.

Az abszolút jogok (pl. élethez való jog, kínzás tilalma) sérthetetlenségén túl etikus figyelembe venni a helyi „adottságokat” az emberi jogok korlátozása során a szükségesség és arányosság mérlegelésekor. A szükségesség-arányosságról alkotott elképzelések is megkérdőjeleződni, átrendeződni látszanak napjainkban, amikor egyre több, a korlátozást minimálisra csökkentő, a gyakorlatban működő ellátási modell eredményeiről számolnak be. A sokat hivatkozott, az 1970-es években kibontakozó Basaglia-féle északolasz mozgalom mellett, a 2000-es évektől kezdődően Németországában is igen figyelemreméltó eredmények születnek a korlátozáscsökkentés mellett elkötelezett pszichiátriai ellátás területén, lásd pl. Weddinger-modell.

A teljes cikk itt olvasható