Megdőlt tanok nyelvünk ízérzékeléséről

Ugye ön is tudja, hogyan érzi az ember az ízeket a nyelve különböző részein? A nyelve hegyével az édeset, hátul a keserűt, a szélein pedig elöl a sósat, mögötte a savanyút. És honnan tudja? Hát... ez egy olyan dolog, amit mindenki megtanul valahonnan még gyerekkorában. Csakhogy egyáltalán nem igaz, írja az Index. 

Tudományos kutatások azt bizonyítják, hogy a nyelven az ízérzékelő receptorok nem egyenletesen helyezkednek el (vagyis van, ahol minden ízt intenzívebben érzünk, és van, ahol gyengébben), viszont az egyes alapízekre való érzékenység elhanyagolhatóan kis mértékben változik a nyelv felületén. Ezt bárki kipróbálhatja saját maga is, tegyen sót a nyelve hegyére (ahol elvileg az édeset kellene éreznie), és természetesen érezni fogja a sós ízt.

De vajon miért terjedt el ez a közhiedelem olyan erősen, hogy biológia tankönyvek tartalmazzák a mai napig a nyelvtérképet, és drága borospoharak tervezői hirdetik magukat azzal, hogy a nyelv íztérképéhez igazították tudományosan a pohár formáját?

A legenda gyökere egy 1901-es német kutatás, amiben egy bizonyos David Hänig a kor mérsékelten tudományos eszközeivel kutatta, hogy van-e különbség az ízérzékelésben a nyelv egyes részein. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy tesztalanyokkal kóstoltatott különféle ízeket, és megkérte őket, hogy pontozzák az ízek intenzitását. Azt találta, hogy van különbség, de az elhanyagolhatóan apró. Ezt a tanulmányt dolgozta át angolra 40 év múlva a Harvard híres professzora, Edwin G. Boring, az eredeti kijelentéseket szövegkörnyezetükből kiragadva, itt-ott hibásan fordítva – tőle pedig további egyszerűsítésekkel, forráskritika nélkül vették át a tankönyvek írói.