Nem reform, központosítás megy az egészségügyben

Versenyfutás az idővel, sikerül-e az orvos és szakdolgozói hiányhoz igazodva tartósan fenntarthatóra szűkíteni az ellátórendszert – véli Dózsa Csaba egészségügyi közgazdász, akit a népszava kérdezett.

Ön szerint mi a legfontosabb történés most az ellátórendszerben?

Csipkerózsika álmából ébredezik a szektor. Azzal, hogy Takács Péter államtitkár makacsul kitartott a teljesítményfinanszírozás visszaállítása mellett, javulniuk kell a folyamatoknak, azaz csökkenhet az ellátatlanság, az előjegyzési idő. A 2021-ben és 2022-ben az úgynevezett bázisfinanszírozás „ideiglenes” alkalmazásával, a kórházak és szakrendelők akkor is megkapták havonta a korábbi költségeik egytizenkettedét, ha nagyon alacsony teljesítményt nyújtottak a bázis évhez, 2019-hez képest. Ezt a folyamatot erősítette az is, hogy a kormány ezzel egyidőben vezette be a magas orvosi béreket úgy, hogy nem társított mellé semmilyen egyéni teljesítményelvárást, ösztönző rendszert. Ráadásul a korábbi évtizedek ugyan torz, de „hatékony” motivációs elemét, a hálapénzt törvénnyel vezette ki. E három intézkedés együttes következménye lett a közfinanszírozott szakellátó intézményekben a teljesítmény visszaesése, a várakozási idők meghosszabbodása, és a magán egészségügyi szektor szárnyalása.

Az orvosi bérek jelentős megemelése ugyanakkor együtt járt az igen merev, úgynevezett egészségügyi szolgálati jogviszony (ESZJ) bevezetésével, amely még kevésbé teszi vonzóvá a közellátásban való orvosi munkavállalást. Maradhat ez a tendencia, különösen, ha olyan újabb rendszabályokat kívánnak bevezetni, mint amiről szó esett a Magyar Kórházszövetség legutóbbi konferenciáján: a minisztérium képviselője arról beszélt, hogy az orvosok megfegyelmezését a blokkoló órák bevezetésétől remélik.

Történik-e most több, minthogy az éppen aktuális kormányzati kurzus a maga számára úgymond, kényelmesebbre, irányíthatóbbra igazítja a rendszert?

Csak azt tudom, hogy ami most történik az egészségügy átalakítása címén az alapvetően az irányítási centralizációt, az ellátói kapacitások további koncentrációját célozza meg főként a kiadások kordában tartása érdekében. A versenyképesség, a magánegészségügyi szolgáltatások „mozgósítása” a közfinanszírozott ellátásokban népegészségügyi célok vagy a hozzáférés javítása érdekében, illetve a minőségfejlesztés egyáltalán nem jelenik meg a célkitűzések között. Azaz rövidtávon ezektől az intézkedésektől nem várható, hogy a betegek hatékonyabban gyógyulnak vagy a rendszerben dolgozók elégedettebbé, motiváltabbá válnának. (...)

Riasztóbbak a mostani folyamatok, mint a korábbi egészségügyi „reformok”?

Aligha hiszem, hogy kevésbé volt riasztó, amikor Molnár Lajos szabaddemokrata miniszter 2007-ben egyetlen tollvonással fölszámolta az aktív kórházi ágyak 27 százalékát, ezzel számos kórházat kényszerítve a profilváltásra. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy a kórházszektor jelentős kapacitáscsökkentése, szerkezetátalakítása elkerülhetetlenné vált már az elmúlt két évtizedben. A struktúraváltás egyfajta versenyfutás az idővel, hogy sikerül-e az orvos és szakdolgozói hiányhoz igazodva tartósan fenntarthatóra csökkentve a kapacitásokat racionalizálni az ellátórendszert. Ha nem sikerül, akkor egyes kórházi osztályok spontán bedőlésével, vagy egyes nagyon fontos ellátások megszűnésével szembesülünk főként vidéken. (Lásd az átmenetileg vagy véglegesen felfüggesztett gyermekgyógyászatok, szülészetek, sebészetek történeteit.) Összességében azt vallom, már közel 20 éve kutatva elemezve a rendszert és számos egészségpolitikai és fejlesztési intézkedést kidolgozva, hogy tudatos építkezésre van szükség. Ebből a szempontból mindegy, hogy ki kormányoz, melyik politikai erő: ezek objektív kihívások, melyekre hatékony, ütős, gyors és racionális választ kell adnunk.

Továbbiak a teljes cikkben