Rekviem egy szakmáért

A szociális szakma halott. A Kádár rendszerben volt egy társadalmi szerződésünk a hatalommal: biztonságért cserébe eladtuk jogaink egy részét. Kenyérrel él az ember, nem joggal, hitte az ország apraja-nagyja, s örült az „ingyenes" állami kórháznak, iskolának, biztos munkahelynek, háromhatvanas kenyérnek, s nem sokat kiabált a jogai után. A szegénység tiltott szó volt, a cigány és a munkakerülő szinonim kifejezés, mozgássérültet, vak embert, hajléktalant - akkoriban úgy mondtuk, csövest -, nem láttunk az utcán, legfeljebb vasárnap délután az intézményekhez közeli parkokban. Az idősotthonokat a külvárosokba telepítették, a koldusokat kitiltották az utcákról, a szegénységet úgy elrejtették, sokan tán el is hitték, hogy nem létezik – így kezdi írását a nepszava.hu Vélemény rovatában Lévai Katalin, szociológus, író.

A nyolcvanas évek vége felé, amikor már a rendszerváltás kapujában álltunk, de még kívül, megszületett egy új szakma, amely felbontotta ezt a demoralizáló szerződést: láthatóvá tette a láthatatlant, megmutatta a szegénység sokféle arcát és állampolgári jogokért kiáltott. Olyan szerencsém volt, hogy részese lehettem az első hazai egyetemi szociálpolitikai képzésnek, melyet Ferge Zsuzsa vezetett. A rendszerváltás pillanatában alapítottuk meg az Esély társadalompolitikai folyóiratot is, amelynek tizennégy éven át a főszerkesztője voltam. A folyóirat köré szerveződő Esély-műhelyek odavonzották a civil szervezetek, egyetemek és kutató intézetek fiatal tehetségeit, akik valóban megértést mutattak az emberi sokféleség iránt. Sok emlékezetes órát töltöttünk el együtt szakmáról, múltról és jövőről vitatkozva. Mondani sem kell, hogy minden intézmény filléres gondokkal küzdött, megélhetésünk épp' csak annyira volt biztos, mint a kutya vacsorája, hiszen bárki kormányzott is, a maradékot vetette a szociális intézmények elé – emlékezik vissza Lévai Katalin.

Az ezredforduló után a Medgyessy-kormány esélyegyenlőségi kormányhivatalt hozott létre, kifejezve ezzel, hogy a köztársaságnak valóban a köz társulásának kell lennie, s mindenkit azonos esélyek illetnek meg. Igen ám, de egy dolog a jog, és egy másik a jog kikényszerítése. Az egymást követő kormányok nem találtak megoldást a sorozatos romagyilkosságok, a tömeges elszegényedés, a gyermekéhezés, vagy a hajléktalanság kérdésére, ahogyan az újraéledő szélsőjobboldali atrocitások kezelésére sem. A szociális kérdések egyre inkább kikerültek a látókörükből. A mindenkori hatalom hagyta a mindig is rosszul finanszírozott szociális intézményeket végképp lerohadni, a még meglévő szakmai kapcsolatokat szétzilálódni – mutat rá a szociológus.

A mostani hatalom pedig pontosan azt a mindent államosító "kommunista" gyakorlatot folytatja, amit szavakban ezerszer elítélt – folytatja a szerző.

A teljes írás a nepszava.hu portálon olvasható.