Sokszor teljesen magára marad a szexuális abúzus gyermekáldozata

Felfoghatatlan és sokkoló, ha egy felnőtt, ráadásul az esetek nagyobb részében családtag szexuális erőszakot követ el egy gyereken. Az esetek többsége rejtve marad, az áldozatok nagy része nem beszél az őket ért traumáról. Ha mégis, gyakran a saját családjuk sem hisz nekik, így évtizedek múlva is szenvednek a támogatás hiányától. Ráadásul romokban az ellátórendszer is, az abúzuson átesett gyerekek töredékének sem tud megfelelő ellátást biztosítani az állam, írja a nepszava.hu. 

Gyermekkori szexuális abúzus. Szavak, amiknek már a kimondásától is összébb szorul a gyomor, szinte felfoghatatlan, de minden 6-7. lányt és minden 10. fiút ér valamilyen típusú szexuális bántalmazás 18 éves kora előtt. Ez lehet akár egy dörgölőzés a buszon, amit valaki akarata ellenére szenved el, de súlyosabb esetekben szexuális erőszak is. Gyakran azonban nem idegen, hanem éppen egy családtag követi el a megbocsáthatatlant: a szexuális abúzust elkövetők 90 százaléka közeli ismerős, kétharmada pedig családtag. Minderről egy nyári délutánon beszéltek szakemberek Budapesten, egy kríziskommunikációról szóló eseményen.

Sok szülő azért utasítja el a gyermekét, amikor ilyen történetet hall tőle, mert nem tud mit kezdeni a helyzettel, hihetetlenül ijesztő a gondolat, hogy amit a gyerek mond, az igaz. Szinte képtelenek felfogni, hogy az abúzus valóban megtörtént, és egy általuk ismert és szeretett ember az elkövető. Ezért folytatnak sokan struccpolitikát.

Ezek a történetek 30-40 évvel később is kísértik az áldozatokat, akiknek nem a fizikai, hanem a lelki sérüléseket a legnehezebb helyre tenni, hiszen gyerekként cinkosnak érzik magukat, mintha ők is bűnt követtek volna el. 

A legrémisztőbb, hogy gyakran a család is hazugsággal vádolja az áldozatokat, és az is előfordul, hogy rossz szemmel nézik, amiért évtizedekkel később beszélnek a gyermekkorban történtekről. Hiszen „az már olyan régen volt, miért kell felhánytorgatni”. A Beszélj róla oldalán sorjáznak a szívszorító történetek. „Kicsi, egészen kicsi voltam. Mindig is tudtam, hogy »ez« történt velem. Semmire sem emlékszem, csak tudom. Fájt, féltem, sírtam, könyörögtem, de én voltam a kis királylánya… Mozdulatlanul kellett maradni, aludtam, s arra ébredtem, hogy simogat, betapasztotta a számat. Most is él. Sajnos… Senki nem hitt nekem, egyszer bevettem egy csomó gyógyszert felnőttkoromban, felhívtam anyát, s elmondtam neki. Rágalmazásnak vette, azt mondta, beteg vagyok, hogy ilyeneket gondolok. Megharagudott. Apám mentegetőzött. Testvéreim megharagudtak rám. Nekem kellett bocsánatot kérni mindenkitől. Tőle is” – írja a fiatal lány, Jeny, akinek a példája nem egyedi.

Magyarországon nagyon esetleges, hogy milyen segítséget kap egy gyermek, mi történik vele az ellátórendszerben. Bár vannak szakértők, könnyen előfordul, hogy olyan helyre kerül az áldozat, ahol nem tudják megadni neki az empátiát, amire szüksége lenne. Az ellátórendszer nem tudja fogadni az áldozatokat, pedig így is csak töredékük kér segítséget, a kutatások szerint egy napvilágra került esetre húsz titokban maradt történet jut. Sokan pedig azért sodródnak a rendszer peremére, mert nincs pénzük kifizetni a magánellátást, az állami segítségnyújtás pedig nem megfelelő színvonalú, ha van egyáltalán. Bár szándék már szerencsére akad, de rendszerszinten még nincsenek erre szakosodott központok, a korábbi civil ellátóhelyek pedig elsorvadtak, az utánuk maradt űr nagyon nehezen töltődik fel.