Több-biztosítós rendszer: álom vagy valóság?

Az egészségügyi intézmények erőltetett ütemű államosítása, a munkaadói járulék adóvá minősítése, az egészségbiztosítási alap önállóságának végleges felszámolása, a dolgozók után fizetett üzleti egészségbiztosítás adó- és járulékmentessé tétele – csak néhány az elmúlt hónapok intézkedései közül. Milyen kormányzati koncepció húzódhat meg mindezek mögött? Erről kérdezte Péteri János szociológust, a GKI Egészségügy-kutató Intézetének vezető tanácsadóját a Medical Online.

Egyre többször hallani, hogy a tár­sadalombiztosítás helyét és szere­pét üzleti biztosítók veszik majd át. Azt persze nem tudni, hogy az egy­mást követő intézkedések valóban ezt a célt szolgálják-e, mint ahogy azt sem, hogy a kormány döntése­iben mennyi a tudatosság, az imp­rovizáció, s a kényszer szülte elem.

Az biztos, hogy nincs valóság­alapjuk azoknak a vélekedések­nek, miszerint üzleti biztosítók bevonása várható a társadalom­biztosítás helyére. A tanácsadó úgy látja, hogy az egészségügyi rendszer finan­szírozását a központi akarat erőteljesebb érvényre juttatásával, államosítással kívánják megol­dani. Így most az állami irányítású közegészségügy és a társadalom­biztosítási finanszírozás „szimbió­zisa" valószínűsíthető. A finanszí­rozás ugyanis nem lehet független a szolgáltató intézmények tulaj­donlásától, irányításától, belső hatalmi viszonyaitól – ezek együtt alkotják az egészségügyi ellátás rendszerét.

Lehetséges, hogy az államosí­tás csupán egy közbülső lépés, s mi csak akkor értesülünk majd a tényleges kormányzati akaratról, ha feláll a régóta vágyott új, kar­csúbb szolgáltatói struktúra?

A 2009-es adatok szerint Magyarországon közel 30 százalék az összes egész­ségügyi ráfordításból a magánfi­nanszírozás részesedése. A magánfinanszí­rozás körülbelül felét álló háztar­tások kiadásai többnyire nem intézményesített formában, hanem készpénzben vándorolnak egészségügyi célokra – patikára, gyógyászati segédeszközre, magán­ellátásra, paraszolvenciára. S bár vannak ellenkező pél­dák, ugyanez látható a magánfi­nanszírozás intézményeinél is: az önkéntes egészségpénztár tagja elmegy a magánorvoshoz, kifizeti zsebből a számlát, s az azon szereplő összeget később a pénztár – formálisan szerződve erre a tag magánorvosával – kifi­zeti neki. Nem nagyon különböz­nek ettől az üzleti egészségbizto­sítások sem, alapvetően azok is utólag, készpénzben fizetnek.

Ami gond: az egész­ségpénztár nem egészségügyi, hanem pénzkezelő intézményként viselkedik, nemigen derül ki számára, de nem is akar nagyon beleszólni, hogy milyen minőségű egészség­ügyi szolgáltatást kapott ügyfele. A biztosítóknál ma jellemző összegbiztosítási szolgál­tatás részben hálapénzre megy el, azaz egy fillért sem lát belőle az egészségügyi rendszer.
Amennyiben a magánbiztosítás bármilyen formában szóba jön, az első érv ellene, hogy kettésza­kítja a rendszert szegény és gaz­dag ellátásra.