Több mint negyven éve gyógyít

Dr. Gyetvai Gyula, a Mátraderecskei Mofetta igazgató főorvosa túl a hetvenen ma sem érzi a munka súlyát és imád orvos lenni. Évtizedes küzdelem után zöld utat kaptak a mofetta-kezelések Mátraderecskén. A harcban oroszlánrészt vállalt – írja a Heves Megyei Hírlap – online a vele készült interjú kapcsán.

– A hazai orvosszakma jól ismeri az Ön nevét, mivel számos országos hírű intézményt igazgatott az elmúlt évtizedekben. Már javában pihenhetne nyugdíjasként, de ma is aktívan dolgozik. Honnan ez az elképesztő teherbírás?
- Minden bizonnyal a genetika van a háttérben. Ismerek olyan nyolcvan éveseket, akik mind fizikailag, mind szellemileg frissek, s olyan ötveneseket, akiket alaposan megroppantott az idő. Fetehetően a neveltetésemből is fakad ez a kitartás, hiszen gyerekkoromban és később is sokat sportoltam, versenyszerűen is. Fociztam, kerékpároztam, kosaraztam és középtávfutóként is jól teljesítettem. A sport pedig nemcsak a testet, hanem a szellemet is karbantartja, kiegyensúlyozottá tesz. Túl a hetvenen ma sem érzem a munka súlyát, imádok orvos lenni.

– Pályafutását a Kékestetői Állami Gyógyintézet vezetőjeként kezdte, majd a Parádfürdői Állami Kórházat, s a megyei kórházat is igazgatta. A Magyar Vöröskereszt megyei szervezeténél évtizedek óta elnökként dolgozik. Minek köszönhető, hogy mindig, mindenhol alkalmasnak találták a vezetői posztra?
- Úgy gondolom, erre a feladatra születni kell. Sok minden tulajdonságra szükség van ahhoz, hogy valakiből jó vezető váljon. Rátermettség, szakmai kvalitás, etikai, erkölcsi tartás, s ami talán a legfontosabb: az emberekkel való kontaktusteremtés képessége. Hiába rendelkezik valaki több diplomával, s beszél 5-6 nyelven, ha a takarítónővel nem tud tisztességes öt mondatot váltani. Csapat nélkül senki se lehet vezető. Én elmondhatom, hogy kiváló emberekkel dolgoztam, akik mindig segítettek a pályámon. Apám remek sakkozó volt. Tőle tanultam meg a játékot, s azt is, hogy az élet egy sakkjátszma. Az győz, aki legalább négy-öt lépést képes előre látni.

- A Markhot Ferenc Kórházat 1979-től 1987-ig főigazgatóként irányító endokrinológus szakemberről az a hír járta, hogy rendkívül közvetlen és empatikus, s hogy betegei, munkatársai bármikor bekopoghattak főnöki irodájába. Nem fáradt bele a több évtizedes irányításba?
- Mindig tiszteltem a munkatársaimat, hiszen nélkülük édes-keveset ért volna a munkám. Itt, a Mofettában a tb-támogatás megszerzésével egészen új korszak kezdődik, ami mindannyiunk számára nagy kihívás, és új energiákkal tölt el. Most a legfontosabb, hogy a megnövekedett beteglétszámnak tökéletesen megfeleljünk. A már megszokott szakmai színvonalból nem engedhetünk, így újabb szakembereket kell bevonnunk a közös munkába. Minden erőmmel azon leszek, hogy országosan elismert gyógyintézmény legyen a Mofetta. Ez számomra és a kollégák számára is szép feladat, ami inkább erőt ad, mint fáraszt.

- Mely időszak volt a legmeghatározóbb pályája során?
- Egyértelműen az Orvostovábbképző Intézetben töltött évek. Rengeteg szakmai konzíliumon vettem részt, itt ismertem meg a szakma alapjait, s ide kötődnek azok az emberi kapcsolatok is, amelyek évtizedekig kitartottak, s ma is sokat jelentenek. Mindenképpen meg kell említenem mesterem, Pálos Á. László akadémikus nevét. Tőle tanultam embernek lenni.

– A Markhot Ferenc Kórház talán soha nem volt olyan sikeres, mint az Ön irányítása alatt. A Mofetta is szép jövő előtt áll...
– Szerencsés időszakban kerültem abba a pozícióba. Azok voltak azok az esztendők, amikor elkezdődtek az új épületrészek beruházási munkálatai: 1980-ban adtuk át a rendelőintézetet és az élelmezési üzemet, egy évvel később a sebészeti „tömböt", végül 1983-ban a szülészetnek, a patológiának, a gyógyszertárnak és a 3-as belgyógyászati osztálynak helyet adó épületrészt. A Mofetta vezetése is igazi ajándéknak tűnt a kezdetekkor, ám azzal nem számoltam, hogy több évet vesz igénybe az a harc, amit a gyógygáz tb-támogatásáért vívtunk. Az első pillanattól kezdve meggyőződéssel vallom: hogy ez a páratlan természeti kincs a magyar érbetegek számára igazi megváltást jelent, hiszen olyan szelíd, kellemes kúráról van szó, amelynek hatása hosszú ideig javítja a betegek életminőséget, sok esetben pedig a műtéttől is megmenti a panaszosokat.

– Több mint negyven éve igazgat, gyógyít. Hogyan tolerálja mindezt a család, s mire jut ideje emellett?
– Tisztában vannak vele, hogy számomra a munka nagyon fontos. Tétlenül képtelen lennék élni. Ez jellemzi egyébként a három testvéremet is. A bátyám 77 évesen szintén aktív orvos. Nagyon büszke vagyok a családomra, a három felnőtt gyermekemre és a három remek unokámra is. Természetesen szabad időmben igyekszem minél többet velük tölteni. Emellett a sport minden ága érdekel.