SZENT ISTVÁN NAPI GONDOLATOK

Sokféle gondolat kavarog bennem Szent István nap éjszakáján. Felrémlik a 14 év előtti rettenetes vihar, amelyik elsöpörte a vidám Duna parti ünnepet, halottakat, sérülteket hagyva maga mögött. Az egészségügy helytállt, bár másnap a politika felmentett egy vezető orvost aki nem is volt ügyeletes, de a munkatársai meggondolatlanul kommunikáltak és a feljelentés nálunk mindig divatos volt. De példát kellett statuálni, ez a hatalom logikája.

Örültem, hogy most lemondták. A környező országokban ugyanis már hetek óta romlik a járványügyi statisztika. Egy hete nálunk is emelkedik a kimutatott fertőzések száma, és a külföldről való behurcolás mellett a tömegrendezvények azok a gócok, amelyeket figyelni kell. A tűzijátékot sok százezer ember szokta nézni, viszonylag szűk területről, szorosan egymás mellett állva.

Szent István napja, amihez az egykor agrárius Magyarország az új kenyér ünnepét is társította, jeles ünnep, e kis nemzet identitásának talán a legerősebb kifejezője. Alig 100 évvel a Honfoglalás után egy különleges tehetségű uralkodó, a neki rendeltetett 38 év alatt (ez a középkorban meglepően hosszú időnek számít) megszilárdította az ország rendjét, a kornak megfelelő területi elvű igazságszolgáltatást teremtett, törvényeket hozott és gondoskodott az ország védelméről. A kalandozásra is hajlamos nomád törzsek laza csoportjaiként érkezett, keleti sámánista hitvilágával, zsákmányszerző, a szomszéd népeket sanyargató, a tőlük markánsan különböző magyarokat – ne legyen illúzióink, - nem csak szép szóval, de ha kellett erővel is kényszerítette a letelepedésre, a gazdasági paradigmaváltásra (földművelés, állattenyésztés), a kereszténység fölvételére.

Ezt a programot már édesapja is elkezdte, de István volt az első, akit Nyugat-európai értelemben királlyá koronáztak, és a pápától kezdve a Bizánci Birodalomig a szomszéd országok elismertek, elfogadtak, vele együttműködtek. Biztosra vehetjük, kulcsszerepe volt abban, hogy ez a nyelvében, szokásaiban, kultúrájában a környezettől erősen eltérő, viszonylag kis népcsoport megerősödött, és rengeteg viszontagság ellenére a mai napig fennmaradt. 1000 év távlatából egyre fényesebb és fontosabb az emléke, mert az összetartozásról, az együttműködésről, a megmaradásról üzen, immár nélkülözve minden megosztó felhangot. Az ünnep arra is alkalmat ad, hogy Szent Istvánra emlékezve a mai kor emberi kiválóságait, teljesítményeit elismerjük, üzenve a következő nemzedékeknek, hogy érdemes keményen dolgozni, küzdeni, személyes áldozatok árán előbbre vinni közös ügyeinket.

Már az ünnep előtti napokban megkezdték a járvány miatt elmaradt március 15.-i kitüntetések, valamint a mostani ünnephez kapcsolódó elismerések kiosztását. Ünnepélyes pillanatok, beszédek, szép zene, sok idősebb arc, mosolyogva, megilletődötten. Számos orvos, egészségügyi dolgozó kapott elismerést, az életpálya, vagy valamilyen kiemelkedő teljesítmény miatt.

De milyen furcsa az élet, a sors. Egy személyes történet következik: híres tanítómesterem meglehetősen nagy osztályát nyugdíjazása után két részre osztottuk, és akkor, jó 30 évvel ezelőtt, két,fantasztikus tehetségű, ambiciózus, nemcsak kiváló manualitású, hanem tudományosan is eredményes, a fiatal orvosok képzése iránt elkötelezett, a nyugati országokban is elismert kolléga kezdhette meg önálló vezetői pályáját. Pár év múlva a gyakran változó politikai erőterek elkezdték rángatni az intézetet. Amikor egy nem traumatológus „menedzsert” ültettek a nyakukra, akkor egyikük megpályázott és elnyert egy vidéki egyetemi katedrát, és komoly orvosi iskolát épített tovább (kiváló előd nyomdokain) a kor legjobb színvonalára fejlesztve azt. Ő most teljesen megérdemelten „Magyar Érdemrendet” vehetett át.

Másikuk kibírta a furcsa helytartó uralmát, majd lehetőséget kapott, hogy főigazgatóként reorganizálja a szakmailag még nagyon erős, de már számos szervezési és elavulási problémával küzdő intézetet. Az intézet közössége, mint egy élő organizmus megkönnyebbült, reménykedett, hogy a dolgok jóra fordulnak. Ám jött egy új kormány, egy új miniszter, és összevonta az országos intézetet egy közkórházzal, egy másik menedzsment alá rendelve őket. Ő kitartott, próbálta megőrizni a több mint 50 éves szakmai kultúra értékeit, a nagyszerű, bajtársias, összetartó szakmai közösséget, biztatta, tanította, fejlődésükben támogatta fiatalabb kollégáit. Tőle néhány nap múlva veszünk búcsút, a Farkasréti Temetőben.

Két egyéni sors, ami pici pontként olvad össze a nemzet egészségügyi statisztikai elemzésében, miközben mindketten egész életükben azért dolgoztak, hogy minél kevesebb baleseti sérült haljon meg, és minél többen teljes értékű életet élhessenek gyógyító munkájuk eredményeként.

Amikor olvasom az EUROSTAT legfrissebb jelentését, nézem, hallgatom a bulváros vagy politikai interpretációkat, akkor meglehetősen elszomorodom az adatainak rövid távú, politikai fegyverként való használatán. Nem is lehetne rövid távú hatásokat értékelni, mert az adatsorok 2017-ben véget érnek, de a halálozáshoz vezető okok évekkel, évtizedekkel korább kezdődő folyamatokra mutatnak. Lehet, hogy a mai politikai és hírversenyben, a reklámszerződésekért és a politikai népszerűségért folyó küzdelemben ez érthető, de biztos, hogy nem helyes, nem igazságos és nem szakszerű.

Nem a tényekkel vitatkozom. De még az elkerülhető halálozás, - ahol az egészségügyi ellátó rendszer kerül a figyelem fókuszába - sem egyszerűsíthető le a gyógyító intézmények vagy az orvosok tevékenységének a közvetlen értékelésére. Arra sokkal több, részletesebb vizsgáló módszer van, és ezek használata nélkül az ítéletek felületesek, pontatlanok. De azonnal hozzáteszem, hogy a valósággal, a tényekkel való szembenézés hiánya is súlyos veszélyeket hordoz.

Ha kizárólag a feltételrendszer oldaláról közelítünk, akkor talán egyszerűbb a vizsgálat, de azt szögezzük le, hogy egy ilyen hatalmas intézményrendszer minden elemének a „top színvonalon” tartása folyamatos, szakszerű erőfeszítést és rendszeres pénzügyi források biztosítását követeli. Ez se rövid távú „játék”, országos szinten, az épített környezet több évtizedes távlatban, a nagy értékű felszerelés is még mindig kb. egy évtizedes távlatban tervezhető, értékelhető. Ezek a nemzetközi statisztikai sorok, a hozzájuk társuló sok évtizedes tudományos munkák szinte az arcunkba üvöltik, hogy itt nem valami rövid távú sporteseményről, hanem a nemzet hosszú távú sorsáról, helyzetéről van szó, amit a legkevésbé lehet rövid távú politikai ciklusokhoz, pláne aktuálisan regnáló miniszterekhez kötni.

Ha azt nézzük, hogy az egészségügyi ellátást végzők képzettsége, lelki – fizikai állapota, szervezettsége hogyan hat a betegek gyógyítására és annak eredményességére akkor már több összefüggést találhatunk az egyes kormányok cselekvése vagy nem cselekvése között, de itt is azt látjuk, hogy inkább több egymást követő kormány szakpolitikája adódik össze (néha sajnos kioltva az előd, akár hasznos intézkedéseit).

Ha az egészségügyben dolgozók anyagi helyzetét nézzük, akkor azt gondolom, hogy a bérezés területén sok évtizedes elmaradás, szűkösség tapasztalható. Ez a legdurvábban akkor lesz világos, ha megvizsgáljuk a nyugdíjba menő kollégák helyzetét. Ekkor derül ki, hogy többségüknek, éppen akkor, amikor betegségek, beszűkülő képességeik miatt egyre több pénzre lenne szükségük, hogy a rendre alacsony nyugdíjuk mellett szinte alig van nyugdíj jellegű kiegészítő megtakarításuk, értékes ingatlan vagyonuk, vagy rendszeres hozammal járó egyéb befektetésük. Amikor napjainkban napirenden van az egészségügyben valamilyen bérharc, és a külföldi kollégák 3-5 vagy akár tízszeres bére kerül napirendre, javaslom vizsgálat alá venni a külföldi kollégák teljes anyagi helyzetét, megtakarításaikat, vagyonukat. Nem azért mondom ezt, hogy szomorúbbak legyünk, vagy feljebb „srófoljam” az igényeket, hanem azért, hogy a valóság egy teljesebb szeletével nézzünk szembe. Elvégre már vagy 30 éve mi is a kapitalizmus rendszerét „építjük”, tehát annak teljes működési módját lesz célszerű szem előtt tartani. És egy ekkora időtávban már egyre kevésbé fogadható el a : „járni jár, de több nem jut” – mint gyakran használt közhely.

A megelőzhető halálozás, az még inkább egy hosszú távú ügy. Bonyolultabb is.Ebben a kérdésben az egyének teljes életútját kell vizsgálni és ezek tömegét összeadva lehet levonni populációs vagy nemzeti szintű következtetéseket. Szorosan hozzátartoznak az egészségben (betegségben) eltöltött életévek, amelyek a halálhoz vezető út mérföldkövei. Az egyén „élet – magatartása” mellett rettenetes erővel hatnak a szociális helyzet determinácói, amelyek összefüggnek a képzettséggel, a szakmai sikerességgel, a családdal, a lakhatással, a „szégyenmentes élettel”. E kérdés körül a genetikának, a környezet és a munkahely tisztaságának vagy szennyezettségének nehezen mérhető de erős szerepe van, de a társadalmi környezetnek, az adott társadalom igazságosságának, szabad, emberhez méltó, demokratikus működésének is van hatása. Itt az életet vizsgáló tudósok mellet a szociológusok és egyéb társadalomkutatók is nagyon fontos szerepet játszhatnak. 

Amikor Szent Istvánra emlékezünk, akkor az ország, a nemzet megmaradása, és ennek egyik előfeltétele a nép egészsége, jóléte, hosszabb távú jövője állhat gondolataink középpontjában. Példája, a ránk maradt emléke, az évezred során megőrzött gondolatai, törvényei, intelmei a mához is szólnak. Erőt adnak a megújuláshoz, utat is mutatnak, de helytállni nekünk már itt kell, a mai világ egyáltalán nem könnyű és nem egyszerű körülményei között. Az orvosoknak, egészségügyi szakembereknek ebben a világban is kijelölt útjuk van. Gyógyítani a betegeket, minél előbb felismerni a betegségeket és segíteni az egész ország népét abban, hogy tudatosabban, az egészségét megőrizve élhessen. De van egy „írástudói felelősség” is, a mindenkori politikai vezetőket ennek érdekében mozgósítani, a nép egészségének a szolgálatába állítani. Higgyünk abban, hogy ez lehetséges.

1. rész VALAMI VAN ?

2. rész PRIMUM NIL NOCERE!

3. rész ELÖL TEMPLOM HÁTUL ÜZLET

4. rész MONEY MAKES THE WORLD GO ROUND

6. rész: REFORMSATU