A GYÓGYÍTÓK LELKE

Nem, nem bolondultam meg Kedves Olvasóim! Csak olyasmiről fogok írni, ami nem a szakmám, nem egészségügyi gazdaság, még csak nem is makroszintű egészségügypolitika. Valami olyasmi, amiről a gyógyítás mindennapjaiban nem szoktunk beszélni, nem is kell. Arról a személyes, soha le nem írt, jogszabályban nem rögzített kapcsolatrendszerről, ami egy kórház dolgozóit egybefűzi. Valami olyasmi, amitől egy kórház nem független egyedek laza halmaza, hanem valami olyasmi, amiről a politikusoknak a hadsereg jut az eszébe. Tulajdonképpen igazuk van, de amit látnak, az csak egy nézőpont. Mivel a munkánk középpontjában nem valamilyen tárgy, valamilyen közszükségleti cikk van, hanem maga az élő, szenvedő, valamilyen problémával küszködő ember, ezért a megközelítés sem egyszerűen katonai vagy vállalati. Sokszor ezt nem érti a külvilág és ezért (is) vagy hozsannázva, vagy rendkívül kritikusan szemléli a gyógyítás folyamatait. Gyakran olyan igényekkel, elvárásokkal, amelyek teljesíthetetlenek.

De ez a munka, ez az információs aszimmetria közösségeket kovácsol az egyedekből. Ez a hálózatkutatók kedvenc terepe, ezt a jelenséget élvezi a beteg, ezzel nem ritkán visszaél a külvilág, leggyakrabban egyes éppen regnáló politikusok. Mert ez nem a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás világa. Ebben a szakmában gyakori az ügyelet, és nem lehet félbehagyni egy műtétet délután 4 órakor, amikor a gyárakban, régi szép szóval illetve „fájront” van.

Egy fekvőbeteg osztály, egy baleseti műtét lebonyolítása komoly odafigyelést, munkaszervezést és a végrehajtóktól fegyelmet követel. Ezek megvalósítása kisebb csoportok együttműködésén alapul, de egy kórházban százával vannak ilyenek, amelyek részlegekké, osztályokká, szakmacsoportokká szerveződnek. Mindegyiknek megvannak a beosztottjai és az irányítói. Egy osztály műtéti, ápoló vagy gyógytornász csoportjától a főigazgatóig 3-5 szint is működhet, de ezek is rendkívül szoros koordinációban elszakíthatatlan láthatatlan szálakkal összekötve. És akkor még nem beszéltem a „láthatatlan légióról”, a műszaki és gazdasági szakembereknek a segédmunkástól a főmérnökig, vagy a kisegítő küldönctől a gazdasági főigazgatóhelyettesig terjedő, hasonlóan struktúrált, de mélyen egészségügyi elkötelezettségű csapataikig.

Én a magam számára –mintegy munkahipotézisként- egy bonyolult, élő organizmushoz hasonlítom, amelyik tudással, intelligenciával, feladat megoldó képességgel és - igen – érzelmekkel is rendelkezik.

És ezeket kirobbanását láttuk az elmúlt héten, videókon, fotókon, amikor a felmentett kórházigazgatókat búcsúztatták a munkatársaik. Ezt érti meg nehezen a külvilág, ebből csinálnak szenzációt a médiumok, ez értik félre egyes politikusok, és magyarázzák sértődötten, vagy a számukra kedvező politikai változás jóslataként. Pedig ez nem az, ez csak egy bonyolult érzékeny szervezet tagjainak reakciója egy nem várt helyzetre. Kilőtték a parancsnokot! Egy kórházigazgató általában minimum középkorú, leggyakrabban férfi, „apafigura” mondanák a lélekgyógyászok, de ne feledkezzünk meg a kevés számú, de rendkívül jó kórházigazgató hölgyről sem, akik szinte anyai empátiával kezelik az adott hatalmas szervezetet. Az első számú vezető mindig valamilyen karizmatikus szereplő, kifejezi képviseli a kórház egészét, egységét, mind a külvilág, mind a belső rendszer felé. Ha ő elesik, akkor egy pillanatra megzavarodik a rendszer. De nyugalom, kedves politikusok, a rendszer hamar helyreáll, mert a feladat, a gyógyítás megmaradt, az elemi egységek óraműszerűen működnek. Legfeljebb az arcok lesznek szomorúbbak, jobban kiütközik a fáradság, elveszett a biztonságérzet egy kis szelete. De idővel ez is meggyógyul.

Epilógus: életpályám egyik legféltettebb kincse, egy hatalmas méretű, de vékony, zöld színű album. Arany János balladái, Zichy Mihály varázslatos, de többnyire szomorú rajzaival. Benne egy megsárgult boríték és két papírlap. Az egyiken több mint 450 név, az elegáns főorvosi szignótól, a verébfejű betűkből összerakott névaláírásig, kevés iskolát sejtetve. Ez egy petíció az akkori miniszterhez, a kirúgásom ellen. Természtesen nem lett foganatja, a hatalom nem így működik. Már akkoriban se így működött. A másikon 29 aláírás és 2 köszönő mondat. Főnővérek, vezető asszisztensek, művezetők, irodavezetők aláírásával. Ők azok, akik az egyes egységeket a harcba viszik és a közvetlen csatát, háborúban az életük árán is megvívják.

A levél dátuma: 1991. január 30. 44 éves voltam. Akkor ért véget egyszersmind a gyakorló orvosi pályám és fordultam az egészségügyi gazdaság, a társadalombiztosítás szervezési kérdései és a modern kórházak tervezése felé. Teljes pályamódosítás. De ha álmodok, akkor gyakran kórházzal álmodok. Küszködök műtét közben valamilyen problémával, és egyszer csak egy dörmögő hang megszólal – mutasd csak? És akkor megnyugszom, mert a rendkívül tapasztalt mesterem, a „parancsnok”, Manninger Jenő professzor, a „hírláncon keresztül” nagyon hamar megtudta, hogy a tanítványa bajban, a betege veszélyben van, és azonnal bejött segíteni.

Ez mind a kulisszák mögött marad, és ez így jól is van.

Legfeljebb még egy üzenetet tudnék küldeni az ország, a nemzet küzdelmét a járványban irányítóknak, akiknek most a legerősebb fegyverük az egészségügy és azon belül a kórházak erejére, kapacitásaira, áldozatkészségére támaszkodnak.

„A falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében”. Gárdonyi Géza messzehangzó mondata ez, az Egri csillagokban, és most különösen aktuális.