MÉG KÉT NAP?

Mi két nap? Hát, ami a hőségriadóból még hátravan. Persze, csak akkor, ha nem hosszabbítják meg harmadszor is. Ha kitart vasárnapig, akkor új magyar rekord születik. Kár, hogy az olimpián nem jegyzik, mert akkor mindjárt egy rekorddal kezdhetnénk a hét vége felé kezdődő Párizsi olimpián. Ja, hogy ez a rekord nem felel meg az olimpia nemes céljainak? Hát, ez igaz. Mert amióta az időjárásra vonatkozó megbízható méréseink vannak, még soha ilyen hosszú ideig nem kínozta meg a magyar embereket egy hőhullám a Kárpát-medencében.

New Deal

Lehet, hogy a klímát az emberi tevékenység súlyosan befolyásolja. De tegyük hozzá, a természet rendelkezik olyan erőkkel, tulajdonságokkal, amelyeket nem az ember okoz, és súlyosan tehetetlen ellene. Legalábbis, ami az okokat illeti. Monszun, árvíz, földrengés, szökőár, vulkáni tevékenység és még lehetne sorolni. Megoldani nem tudjuk, de embertársainkat megvédeni, az érintetteket gyógyítani, új életfeltételeket teremteni tudunk. Vagy tudnánk.

Amikor elnézem az emberiséget, a nemzetközi szervezeteket, az egyes nemzeteket vezető politikusokat, és mögéjük képzelem az adott helyzet gazdasági haszonélvezőit, érdekcsoportjait, mindig arra gondolok, hogy mikor jön el az ideje egy „New Deal”-nek? Egy új szövetségnek? Ami az emberiség által megtermelt javakból úgy juttat minden rászorulónak, hogy az emberi méltóság megőrzésével hasznos tagja maradjon a társadalomnak. Tudom, tudom, ennek száz és ezer apróbb-nagyobb akadálya van, részben maga az ember, de akkor is, legalább törekedni kellene rá, akár csak programok, tervek szintjén.

A nyomorúság szintjei

Egyéni nyomorúság. Még nem tudjuk, mennyi áldozata lett a hőhullámnak. Nehéz is kimutatni, mert életkor, szociális helyzet, meglévő betegségek összeadódnak a meleg okozta bajokkal. Ilyenkor előkerülnek a szociológusok, és nagy számokat mondanak, hogy a lakosság mekkora része nem táplálkozik egészségesen, és ez kihat az egészségi állapotukra, az immunrendszerükre.

Közösségi nyomorúság. A kb. négymillió lakás közül kb. hárommillióban nincs hűtési lehetőség. El kell viselni a hőhullámot. Az egészségeseknek és a fiatalabbaknak könnyebb, az idősebbeknek és a betegeknek nehezebb. Vajon segítenek egymáson? Reményeim szerint a többség megpróbál. De hozzájut-e a minimálisan szükséges eszközökhöz, és tudja-e fedezni a költségeket.

Gyermekkoromban a magyar lakosság elsöprő többsége komfort nélküli lakásokban élt. Még a budapesti és nagyvárosi bérházakban sem volt minden lakásban folyóvíz, pláne fürdőszoba. Ekkor még a kórházak komfortja: központi fűtés, hideg-melegvíz, fürdőszoba vízöblítéses WC a folyosó végén igazán kielégítő, már-már luxus volt.

Mivel a régi lakóépületekben is mindennapos volt, hogy egy család egy hálószobában aludt, a 6-8-10 ágyas betegszobák sem tűntek tragikusnak. Majd az 1960-as években elindult egy hatalmas lakásépítési kampány, a városokban panel-magasépületek, a falvakban sátortetős kockaházak, és akkor lassan megfordult a trend, a lakások többsége komfortosabb lett, mint a kórház. Ezt a változást a régi építésű kórházak már csak nehezen, nagy kompromisszummal tudták követni. Sajnos, a klímaberendezések „lekésték” ezt a modernizációs hullámot, ma pedig meg kellene keresni a megoldást, mert a késlekedés életekbe, egészségi állapotromlásba kerül.

Az egészségügy nyomorúsága: erről hirtelen rengeteg híradás szólt. Csak annyit: a KEF megszólalt, és 21 kórházat érintő klímafejlesztési programot jelentett be. Erre csak két dolgot mondhatok: 1) Hajrá! 2) Jövőre is szükség lesz rá. De nem rejthetek el egy kaján mosolyt se: a hír egyik kommentelője megjegyezte: kb. öt hónap múlva itt a tél. Akkor kezdenek jelentkezni a fűtési leállások, hibák. Talán a KEF már most elindíthatna egy fűtésellenőrzési, karbantartási programot…?

„Vigyázó szemetek Párizsra vessétek”

A sok gond között legyen valami öröm is: olimpia közelít. Szurkolunk, persze! Magyar sportolóknak drukkolni az mindenképpen örömforrás. És hogy milyen eredménnyel, az csak utána derül ki.

Gyermekkorom és ifjúságom úgy telt, hogy ahol sportverseny volt, pláne olimpia, ott és akkor jó volt magyarnak lenni. Rettenetes nagy szükségünk volt rá. Az 1956-os forradalmat követő megtorlás, elnyomás szorongó, szürke éveiben kevés örömünk volt. A forradalom felemelő szabadságérzését, emlékeit el kellett rejtenünk. Alig volt miről beszélni. Az időjárás akkor még nem volt ennyire téma, mint manapság. A politika vagy szürke volt és unalmas, vagy életveszélyes. A hatalom nem tűrte se a kritikát, se a konkurenciát. Demokráciát mondtak a hivatalosságok, de versengő többpártrendszer, szólásszabadság, szabad választások nélkül már a szónak se volt értelme. Nem csoda, hogy a magyarok milliói, akik megélték a politikai rendszer megváltozását, ettől önmagában csodát vártak. Kicsit később nagy lett a csalódás, amikor kiderült: nem várni kellene, hanem csinálni. És az nem mentség, hogy nem vagyunk rá felkészülve.

A sport a politikához képest éterien tiszta dolognak tűnt. Pláne az ilyen diktatúrában élő fiatalok számára vállalható kitörési lehetőség volt.

Jöttek is az eredmények a fociban is, de szinte minden sportágban. 1960-ban láttam először kis képernyős fekete-fehér tévén a tokiói olimpiát. Varázslat volt. Azóta mindegyiket megnéztem, örömeivel, bánatával együtt.

Most is reménykedek. Sokkal több sportlétesítmény van, mint eddig bármikor. Érzékelhetően jelentős a sport közösségi támogatása is, de egyes részei magánüzlet szerűen is működnek. A foci EB szerintem még keveset hozott vissza ebből, bár egyes szakértők szerint már az is eredmény volt, hogy kijutottunk.

Egy jegyzet visszhangja

Egy héttel ezelőtt már írtam a hőségriadóról. A tartós magas hőmérséklet veszélyességét, a beteg emberek kiszolgáltatottságát, az egészségügy, a kórházak, műtők klimatizálásának gondjait, a betegszobák hűtésének szinte teljes hiányát akartam erős jelzéssel ellátni.

Berény Róbert 105 éves, „Fegyverbe!” című plakátja lett az eszköz, amelyet illik tudni, hogy a rossz emlékezetű Tanácsköztársaság idején készített, abból az alkalomból, hogy a román hadsereg benyomult Magyarországra, és a Tiszáig akarta kiterjeszteni Románia határait. Ezt végül sikerült megakadályozni, így a Trianon miatt amúgy is instabil határok és a nyugtalan térség egy időre lecsendesedett. De nem a kép volt a jegyzet érdemi tartalma, nem is említettem a szövegben. Mégis, az egyik portál „kommentszekciójában” leginkább erről vitatkoztak a Kedves Olvasók.

Eltelt egy hét. Még sokkal több rettenetes adat került nyilvánosságra az elromló berendezésekről és az egészségügyre különösen ránehezedő hőség elleni védekezés parancsoló kényszeréről. Innen nézve nem látom túlzónak az erős képi utalást, és remélem az olvasók is belátják, hogy elég nagy a baj az intézményeink műszaki állapota, korszerűsége, betegbarát komfortja miatt, a ma még tomboló hőhullám hatása alatt.

Jó lenne erős konszenzust teremteni, amellett, hogy a közösségi egészségügyi ellátó rendszerünk állapota, korszerűsége, kapacitása, hatásossága napjaink egyik legfontosabb közügye. Hamarosan újabb kihívás következik: a fővárosi ügyeleti rendszer. Ezzel le kellene zárni az ügyeleti szerveződés átalakítását, hogy hozzá lehessen látni a sürgősségi osztályok állapotának rendezéséhez. És a teljes sürgősségi lánc megbízható működése teremti meg az alapját az intézmények reformjának. Emellett még számos dologban kellene dönteni, de ezek közül kiemelkedik egy zöldmezős kórházakat tudatosan fejlesztő terv megkerülhetetlen szükségessége.

 

Címlapkép: Legfiatalabb budapesti zöldmezős kórházunk, a Jahn Ferenc Dél-Pesti Kórház és Rendelőintézet modern, tömbkórház épületének építkezése 1978-ban. Forrás: Középületépítő Vállalat – Kreszán Albert – Koczka András – Kemecsei József, Fortepan