SEGÉLYKIÁLTÁSOK

Ha valaki megfeledkezne a naptárról, csak bele kell néznie az egészségüggyel foglalkozó médiumok írásaiba, máris rájönne: itt a szeptember. Elkezdődött az egészségügy különféle szakmai és érdekszervezeteinek őszi kongresszusi szezonja. Érdemes ezeket követni azoknak, akiket érdekel az egészségügyünk állapota, további sorsa, fejlődése, mert az itt kialakuló vitákból, összefoglalókból sokkal több dolog válik érthetővé, mint a steril jogszabályokból és azok bármilyen értelmezéséből.

Medicina 2000

Elsőként a Medicina 2000 Járóbeteg Szakellátási Szövetség mutatott be egy erős kezdést az elmúlt héten, mindjárt pontokba szedve a gondjaikat. 

Ezeket három napon át különféle megközelítésben és csoportokban tárgyalták, ezek egy részén Takács Péter államtitkár is részt vett. Néha jó lenne tudni, mit gondol valójában, és mit tervez hosszú távon. Két megjegyzése hallatszott igazán messzire: „a szakrendelők nem teljesítenek jól”. Ezt a mondását arra alapozza, hogy a COVID előtti időszakhoz képeset még mindig átlagosan kb. 10 %-kal marad el betegforgalom.

Az átlagos várakozási idő 26 napról 30 napra nőtt. A NEAK kasszában még maradékok is keletkeztek, amelyeket akár fel is használhatnának. És kapásból megígérte, hogy a NEAK és az OKFŐ kontrollálni fogja a történéseket. A kontroll szót, amúgy „magyarosan” az ellenőrzés értelmében használja, pedig eredetileg nagy szervezetek vagy eszközök, például hatalmas hajók, akár kórházak és nagyobb rendelőintézetek IRÁNYÍTÁSÁRA lehetne értelmezni.

Szerintem az állami tulajdonú szolgáltató szerveket az említett két kiváló hivatalnak rendszerszerűen kellene irányítani, de nem ám Budapestről egy Excel-tábla mellől, hanem rendszeresen, a helyszíni képviseleteikről. Mint megtudtuk, pontosan 374 közfinanszírozott járóbeteg-szolgáltató van, ebből 135 „mikroszolgáltató”, de a nagyok közül is csak 27 képes egynapos ellátásokra.

Rögtön tegyük hozzá, hogy a magánegészségügyi szolgáltatók döntő többsége „ugyanezen a piacon” működik, megosztva a betegforgalmat és növelve a közösségi intézmények szakemberhiányát. Ebben nincs semmi meglepő, így működik a piac. Itt most nem akarom kinyitni azt a vitát, hogy az egészségügy mennyire tekinthető piacnak, ennek mellékhatásai hogyan korrigálhatók. Az, hogy itt már működik valamilyen piac, az éppen a járóbeteg-szakellátás területén mutat sajátos jeleket.

Eközben a járóbeteg-ellátó intézmények egy része nehezményezi az államosítást, amelyet a kormány éppen leállított, vagy ha úgy pontosabb, félbehagyott. Takács Péter pedig, kicsit morcoskodva a kormányával, úgy véli: „ha rajtam múlna, lenne államosítás”.

Ezen a ponton felnevettem. Takács Péter egyik hivatali elődje, Schultheisz Emil, az elmúlt 70 év egyik legjelentősebb egészségügyi minisztere, szintén bajlódott a nagyszámú, kezelhetetlen sokféleségű önálló járóbeteg-szakrendeléssel, pedig neki még a rendelkezésére állt a megyei főorvosok, egészségügyi osztályok és a városi-járási főorvosok rendszere. Tehát volt helyi szakigazgatási képviselete.

Ennek ellenére 1971-ben egy jogszabállyal megpróbálta az összes önálló szakrendelőt a közeli kórházhoz integrálni. És akkor megtörtént az elképzelhetetlen, a helyi tanácsi (és párt)vezetők, a vezető orvosokkal, egyesült erővel ez megakadályozták. Pedig Schultheisz tudta, mit csinál. A szovjet mintára nálunk megjelenő hatalmas számú szakrendelő önálló harmadik pillérként megosztotta az egészségügy rendszerét. Belekapaszkodott a politikába (hatalom, befolyás), az ellátók érdekeibe (munkahely, egyeseknek hálapénz) és maradt minden a régiben.

Orvos-beteg találkozó

Hogy milyen rövid a kollektív emlékezet, arra is álljon itt egy vicces példa. Két héttel korábban, augusztus 31-én, volt egy kis csodálkozás, mert az EUROSTAT friss adatai szerint az egy főre jutó orvos-beteg találkozások száma igen magas, Szlovákia és Németország után a 3. helyen vagyunk, 9,5 találkozás/fő/évvel. Csak egy további vicces adat, Svédország 2,3 találkozással a rangsor vége felé található. Érdemes ezen elgondolkodni. Nyilvánvaló, azt nem lehet mondani, hogy négyszer jobban vagyunk ellátva, mint a svédek. Megfordítva: ők annyival rosszabbul, na, ez pláne nem igaz. Valahol másutt kell a problémát keresni, mert bár biztos, hogy rosszabb az egészségi állapotunk (amelyik az anyagi biztosággal, táplálkozási és mozgáskultúrával szorosan összefügg), de nem négyszeresen.

Azt bizton állíthatjuk, hogy a magas orvos-beteg találkozás egyik helyszíne a járóbeteg-szakellátás. Ezt számos jogszabály erősíti, hatásköröket telepítve ide (diagnosztika, gyógyszerrendelés), amelyek más országban a háziorvosnál vannak.

Mozgástér

Még egy gondolatsor: véleményem szerint a háziorvosi rendszerünk problémái, hiányai – egyebek mellett – összefüggenek a jelentős járóbeteg-kapacitásokkal és a beszűkített szakmai mozgástérrel.

Sorskérdés: akkor most örüljünk vagy sírjunk, hogy csökkent a járóbeteg-szakrendelők forgalma? Örüljünk, hogy növekszik a magán járóbeteg-ellátók forgalma?

Bevallom, aggódva írom ezeket a sorokat. Semmilyen rapid vagy erőszakos cselekvéshez nem szeretnék bármivel hozzájárulni. Mert ezek rövid távon nem javítják a betegek helyzetét, ellenben az ellátókat nem ritkán kibillentik az egyensúlyukból. Márpedig az ezen a konferencián is kiderült, hogy ezt a rendszert ma túl sok probléma és ellentmondás feszíti.

Belső béke

Nem véletlen, hogy ugyanezen a kongresszuson szólalt meg Velkey György, aki már másodízben képviseli a magyar kórházakat, mint a Magyar Kórházszövetség elnöke. Ő is a problémákat listázta, és úgy foglalta össze a helyzetet: „nincs belső béke a kórházakban”. Ő az orvosok és szakdolgozók közötti bérfeszültségre utalt, és ezt is nagyon komolyan kellene venni.

A következő hetekben lesz még néhány jelentős konferencia. A magánegészségügy szolgáltatói következnek, majd később az egészségügyi gazdasági vezetők (EGVE) fogják értékelni a helyzetet. Érdemes nekünk is követni az eseményeket, mert ebből fog kirajzolódni a következő évek számos cselekvése.

Ezek közé tartozik az a fontos nyilatkozat, hogy a kormány nem adja fel a Dél-Budai Centrumkórház projektjét, hanem csak átütemezi azt. Nem részletezték ugyan, de nyilván forráshiány is van a háttérben, és csak reménykedni tudunk, hogy előbb-utóbb az is megoldódik.

Barlangban

A hét végéhez közeledve egy igazán tiszta, szívet melengető jó hírről is tudok írni. Épségben hazaérkezett Törökországból a Magyar Barlangi Mentőszolgálat csapata, akik egy amerikai kutató barlangász életének megmentésében játszottak kulcsszerepet. A barlangászat egy igazán keveseket érintő, extrém sport. Hogy Magyarország miért erős ebben, arra földtani válaszokat lehet adni. Főleg a hazai mészkőhegységeink, a karsztosodás jelensége miatt tele vannak barlangokkal. Síterepeink alig vannak, de barlangjaink szép számmal akadnak. „Szülőfalum”, Miskolc, a Bükk-hegység közelsége miatt, és a Műegyetem Bányamérnöki Kara miatt is „barlangász nagyhatalom”.

Középiskolás koromban és is közéjük vegyültem, és biológia tanáraim biztatására mintákat gyűjtöttem a Létrástetői Spirál barlangban a mikroszkopikus flóráról. Szűk járatok, magányos mászás, több óra mintagyűjtés után a visszafele vezető úton, kúszás közben egy időre beszorultam egy járatba. Olyan érzés volt, mintha rámdőlne a hegy. A szerencsém, az életösztönöm valahogy kihozott. A tanulmányi verseny eredményével bejutottam a Debreceni Egyetemre. De barlang közelébe soha többé nem mentem.

Aggodalommal vegyes borzongással követtem tehát a törökországi mentést. Már az egy kis büszkeséggel töltött el, hogy a mieink mintegy 20 ország közül elsőként tudtak olyan csapattal elindulni, akik képesek a barlangba lejutva életmentő orvosi segítséget nyújtani. Közülük kiemelkedett egy név, egy arc: dr. Zádor Zsófia. Aneszteziológus, intenzív terápiás szakorvos. Napokig végezte a célzott gyógyszeres kezelést és a vérátömlesztést 1040 méter mélységben egy rögtönzött kis intenzív részlegen. Végül a beteg barlangász élve került a felszínre, és remélhetőleg ez már így marad.

A mieink csendben hazajöttek, szerényen elmondták a történetüket, az igazi hősöknek azzal a természetességével, ami hitelessé teszi őket. Balassagyarmat büszke lehet dr. Zádor Zsófiára. Ez a 14 ezer lakosú kisváros közel 100 éve kiérdemelte a Civitas Fortissima elismerő nevet.

A trianoni döntést megvalósító csehszlovák hadsereg úgy gondolta, hogy az Ipoly magyar oldalán fekvő jómódú történelmi kisvárost elfoglalják, és ezt abban a zűrzavarban a győztesek észre se veszik. És akkor Balassagyarmat népe, vasutasok, leszerelt katonák, katonaviselt férfiak összefogtak, és fegyverrel kiverték a betolakodókat. Ez az emlék ma is tartást ad a városkának. Ehhez járul most hozzá egy felemelő élmény, hogy közülük indult életmentő útjára egy hétköznapi hős, aki eddig is őket gyógyította és ezután is visszatér nemes hivatásához. Isten éltesse dr. Zádor Zsófiát! És vele együtt a társait, mert jó tudni, hogy természeti katasztrófák esetén is számíthatunk rájuk. 

Címlapkép: Bernáth Aurél (1895-1982): Zuhanás és kiáltás. 1922. Papír, színezett sablonnyomás, tus, arany festék. 28x34 cm. Forrás: Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria